A Napi Gazdaság pénteki számának cikke

− Az elmúlt napokban a nagyobb magán­nyugdíjpénztárak közül az Aegon is bejelentette megszűnését. Van még jövője ennek az intézményi formának?

− Olyan működési környezetet hoztak létre a szabályozók, amely teljesen ellehetetleníti az üzletágat − ilyen körülmények között képtelenség fennmaradni. A tőkefedezeti rendszer felszámolása nem magyar találmány: minden költségvetési vészhelyzetbe kerülő állam keresi azokat a területeket, ahol komolyabb felhalmozott pénzt lehet találni. A Baltikumtól Görögországig napirenden van a nyugdíjpénzek megcsapolása - az írek is a nyugdíjtartalékból "kölcsönöztek" pénzt a bajban.

− Lehet-e realitása egy kvázi­állami fennhatóság mellett működő tőkefedezeti megoldásnak?

− A magán-nyugdíjpénztári einstand idején ismét napirendre került a virtuális nyugdíjszámla megalkotása, de ebben nem hiszek: létrehozása évtizedes projekt, ráadásul horribilis fejlesztési költségei vannak.  A például szolgáló svéd nyugdíjmodellhez 24 év, öt kormányzati ciklus kellett, komoly vitákkal még úgy is, hogy a koncepciót egyetlen politikai oldal sem támadta. Ma Magyarországon egy nyugdíjba vonulónak közel negyedévbe telik a megfelelő kimutatások, igazolások beszerzése a nyugdíjjogosultságát igazolásához - mennyi időt venne igénybe mindez a hárommillió magánpénztári tag esetében. Amikor létrehozták a magánpénztári rendszert, minden számítógépesített, transzparens volt. Amelyik pénztárnál most vita van, ott nem az elszámolás pontosságát vitatják, hanem azt, hogy a pénztár mennyi költséget vont el a befizetésekből. A vicc az, hogy ezt csak a pontos kimutatásoknak köszönhetően lehet feltárni − az állami rendszer költségeiről semmilyen információnk nincs.

− A harmadik pillér, az önkéntes ág sem mutat túl rózsás képet...

− Ténykérdés, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a munkáltatói befizetések folyamatosan visszaszorulnak. A cafeteriaelemek között a munkáltató talál a számára jóval komolyabb megtakarítást hozó megoldást, a közepes és kis cégek már csak cash flow-problémájuk okán sem tudják befizetéseiket kigazdálkodni. A multicégek pedig sok esetben alternatív megoldásokban − például foglalkoztatói nyugdíjpénztárakban − gondolkodnak. Az önkéntes pénztárakért  maguk a pénztártagok sem lelkesednek − a befizetések zöme a munkáltatóktól és nem a saját zsebükből jön, ők a cafeteriajuttatások közül, érhetően, a kvázi-készpénzhelyettesítő eszközöket preferálják.

− Év végén az adóoptimalizálás azért megnyomja a befizetések egyenlegét...

− Pontosan. Épp ezért érthetetlen, hogy a jelen piaci körülmények között miért ilyen szűkös a hosszú távú megtakarítások állami adókedvezménnyel történő ösztönzése. Az önkéntes pénztárak mellett a munkáltatói egészségbiztosítás, a nyesz- és a tbsz-számlák hordoznak kedvezményeket, illetve ennek tudhatjuk be a kamatadó-mentességet is, ám e megoldásoknak csak egy része éri el az eredeti célt. A fejlett államokban bevett gyakorlat, hogy minél hosszabb távú a megtakarítás, annál komolyabb az (adó)kedvezmény mértéke. Az ilyen megoldások ráadásul a makrogazdasági helyzetet is javítják, hiszen a hosszú távú megtakarítások esetében bevett gyakorlat − a szabályozó elő is írhatja −, hogy az ilyen címen befolyó pénzekért a vagyonkezelők állampapírokat vásárolnak. De ne hallgassuk el azt sem, hogy például a magánnyugdíjpénztárak kiesése milyen csapás volt a magyar tőzsdének, hiszen a pénztárak a legnagyobb intézményi befektetőknek számítanak a világ tőkepiacain. A jövedelem hosszú távú megtakarításokba forgatása emellett azért is előnyös lenne, mert a a költségvetésnek az azonnali haszon − az állampapírokból befolyó pénz stb. − mellett rövid távon semmilyen kiadásba nem kerül, hiszen ki lehetne mondani, hogy az adókedvezmény érvényesítése lejáratkor − a tényleges nyugdíjba vonuláskor vagy 10-15 év múlva − lehetséges, addig ez csak virtuális kiadást jelent. A szlogen most mindennél igazabb: aki időt nyer, életet nyer.

− Ehhez persze az is kell, hogy az emberek bízzanak abban, hogy a rendszer nem változik meg akár rövid távon, nem?

− Való igaz, az elmúlt hónapok eseményei nyomán a bizalom alaposan megingott, de azt gondolom, hogy továbbra is komoly vonzerő, hogy a polgár "saját számláján" tudja a megtakarításait. Emellett azt se feledjük, hogy az emberek számára ma már világos, hogy időskorúkra aligha számíthatnak a felosztó-kirovó rendszerből olyan ellátásra, amely ne lenne szakadéknyi távolságra a foglalkoztatottként megkeresett jövedelemtől. 1996-ban a világbank egy jelentésben kvázi-pilótajátéknak minősítette a felosztó-kirovó nyugdíjrendszereket: az, aki hamarabb kerül be az ellátási körbe, még remélhet ellátást, a később csatlakozók ugyanakkor szinte semmire sem számíthatnak, hiszen a társadalmi elöregedést a rendszer képtelen kezelni. Ráadásul épp ennek az ellentmondásnak a felismerése önmagában rendkívül komoly morális kockázatot rejt, hiszen ki akarna minél több pénzt dobni egy olyan kútba, amelytől semmit nem remélhet. Az állam persze kényszerítheti a polgárt, ám − hazánk kiváló példa rá − az adómegkerülés mindig a hatósági szankció előtt fog járni.

− Sokan a nyugdíj korhatárának emelésében látják a megoldást. Erről mi a véleménye?

− A világ számos országában valóban ez az egyik út, ám jól látható, hogy a társadalmi válasz ugyanaz, a polgár innentől kevésbé érdekelt a befizetésben. Azt azért tegyük hozzá, hogy a felosztó-kirovó rendszer alapjának számító bismarcki modellben 70 év volt a teljes nyugdíjra jogosultság korhatára, és résznyugdíjat 65 évesen kaphatott az ember − ám akkor a születéskor várható átlagéletkor 50 év körül mozgott...

− Mi lehet a megoldás?

− Évek óta hangoztatom, hogy a jöve­de­lem­elvonáson alapuló nyugdíjrendszer fenntarthatatlan. Egyrészt az adómegkerülés okán, másrészt azért, mert az elöregedés miatt az egyre kevesebb aktívra egyre magasabb elvonás rakódik majd, ami ugyanakkor versenyképességi problémákat okoz − ne feledjük, Kínában nincs a klasszikus értelemben vett nyugdíjrendszer, így nyugdíjjárulék sem! Épp ezért úgy gondolom, hogy a nyugdíjrendszer alapját fogyasztásalapúra kellene cserélni: az amerikai áfaszabályozás mintájára − ahol nem lehet visszaigényelni az áfát, mindenkor a vevő fizet − két-három százalékos szociális hozzájárulási adót kellene hozzácsapni a fogyasztási adóhoz, amely az alapnyugdíj alapja lenne. A társadalmi igazságosság elve maximálisan érvényesülne, hiszen akinek magasabb a jövedelme, többet fogyaszt, nagyobb összeggel járul hozzá a rendszerhez.

− Egy ilyen újabb adó viszont visszaszoríthatja a fogyasztást, nem?

− Az áfaemelések forgalomcsökkentő hatása azért nem ennyire egyértelmű, ráadásul én úgy gondolom, hogy ennek nem specifikusan magyar, hanem uniós megoldásnak kell lennie − ha a problémánk is közös. Így nem mennének Szlovákiába kenyeret vásárolni a magyarok... A javaslatomat Brüsszelbe is elküldtem, kiváncsian várom a fejleményeket.

− De itt ugye csak alapnyugdíjról beszélünk?

− Fenntartható alapnyugdíjról. Aki ezenfelül is szükségét látja az öngondoskodásnak − ahogy eddig − megtalálhatja a további lehetőségeket. Ha az állam az ismertetett módon − saját érdekéből is − támogatja a hosszú távú megtakarítási formákat, komoly lépést tehetünk a nyugdíjkatasztrófa hatásainak enyhítéséért.