A Napi Gazdaság hétfői számának cikke

Egy áprilisi washingtoni konferencián a Világbank elnöke, Jim Yong Kim azt jósolta, hogy 2030-ra felszámolhatóvá válik a globális szegénység. A találkozón a nemzetközi pénzügyi szervezetek az ENSZ millenniumi fejlesztési céljait értékelve azt mutatták ki, hogy 1990-ben a világ lakosságának 41 százaléka élt a hivatalosan megállapított napi egydolláros szegénységi küszöb alatt. Ez mintegy kétmilliárd embert jelentett. Még 2000-ben 189 ENSZ-tagállam kötelezte el magát amellett, hogy 2015-ig véget vetnek a súlyos szegénységnek. Az akkori statisztikák a szegénységi ráta 21 százalékra (1,2 milliárd ember) való csökkenését jelezték, ráadásul az ENSZ ekkorra 1,25 dollárra emelte a szegénységi küszöbnek számító jövedelmi határt.

A Világbank vezetője a tendenciák alapján azt jósolta, hogy 2030-ra a mai értéken 1,65 dolláros napi küszöbbel számolva sikerülhet minimálisra szorítani e küszöb alatt élők számát. A sajtóban nagy visszhangot keltett Jim Yong Kim prognózisa, többen, például az Economist szerkesztője Thomas Malthus klasszikus érvét használva arra utalt, hogy a szegénység semmilyen társadalmi körülmények között nem számolható fel teljesen. A klasszikus malthusi érvelés a természeti szűkösségből vezeti le az emberi társadalmak jólétére vonatkozó projekcióját (Thomas Malthus, An Essay On the Principle of Population, 1798). Azt sugallja, hogy a szegénység oka az erőforrások fölötti szűkösség, nem pedig az a társadalmi rendszer, amely hierarchikus struktúrában bőség mellett is olyan egyenlőtlen újraelosztást hoz létre, ami a kevesek javát és a tömegek nyomorát okozza. A Malthusszal szembeni érvelés szerint az emberi társadalmak jóléte elsősorban nem az ökológiai rendszerektől, hanem a globális újraelosztástól függ, máskülönben az ásványkincsekkel ellátott Kongó sokkal gazdagabb lenne, mint Svédország.

Mit értünk pontosan szegénység alatt?

Egy másik probléma a Világbank jóslatával, hogy a szegénységgel kapcsolatos gondolkodásban gyakran vezet félreértésekhez a kizárólag mennyiségi mutatók által egy elképzelt abszolút szegénységi küszöbhöz mért változások vizsgálata. Az általános trend vizsgálatában sokkal fontosabb a kvalitatív, vagyis a relatív szegénységi változások figyelembevétele. Ezzel kapcsolatban kevés hiteles nemzetközi vizsgálat érhető el, mert életminőségi változást globálisan mérni nagyon nehéz. Olyan eltérő fogyasztói és kulturális szokásokat is számba kellene venni, amelyek lényegében összehasonlíthatatlanul torz részeredményekhez vezetnek. Mindezek miatt a szegénységről való gondolkodáshoz szemléletmódváltásra van szükség.

A minőségi kategorizálásnál legalább két alapesetet kell megkülönböztetni: az egyiket a tradicionális körülmények között élő, például föld- vagy kézműves önfenntartó gazdálkodóként lehet aposztrofálni. Ez a jövedelemcsoport továbbra is jelentős társadalmi közeget jelent például Dél- vagy Kelet-Ázsiában, elsősorban Indiában. A másik csoport (a valóban szegények csoportja) egy globális termelési egységen belüli fejlettségi trendtől szakosodásában elmaradó jövedelmi helyzetet jelöl, ami a földrajzi, társadalmi, adott esetben generációs vagy nemi alapú pozíciók különbségében jelentkezik.

A belső migráció szerkezete

A nemzetközi szegénységgel foglalkozó statisztikai vizsgálatok szerint globálisan zajlik egy jelentős társadalomszerkezeti átalakulás. Ez azt jelenti, hogy emberek nagy tömegei kerülnek át az első struktúrából a másodikba. Ezt a jelenséget a legerősebben Kínában érzékelni, ahol a robusztus gazdasági növekedés motorja a bérmunkaerő-kínálat folyamatos bővülése. Az átalakulás legfontosabb társadalmi forrása a helyi falusi (részben zárt) életkörülményekkel felhagyó, az ultraszofisztikáltan szakosodott globális termelési láncba a városi bérmunkatelepeken keresztül bekapcsolódó mobil munkaerő. A belső migráció nem pusztán földrajzi helyváltoztatást, hanem ezt a bizonyos társadalmi struktúraváltást jelenti.

E jelenségről a szegénységi mutatók kevés megállapítást tesznek, illetve nagyon sok a mérési torzó, hiszen a kvantitatív eredmények sokszor azt jelzik, hogy a fogyasztási és néhány egyéb fejlettségbeli mutató javulása miatt ez a társadalmi struktúraváltás a szegénység megszűnéséhez vezet. E torz megállapításra jutott például a Világbank elemzése, amely elismeri, hogy a szegénység elmúlt húsz évben elért felszámolásának háromnegyedéért Kína a felelős. Ha a hatalmas országot kivennénk a statisztikákból, rögtön az látszana, hogy szinte semmilyen változás nem történt. Az ENSZ kimutatása szerint 1981 és 2010 között Kínában 680 millió ember került át a szegénységi küszöbérték alatti jövedelmi helyzetből a küszöbérték fölé.

Ezek a globális szegénységről szóló domináns megállapítások a helyzet félreértését eredményezik, illetve rosszabb esetben azt a látszatot keltik, hogy a mostani gazdasági átalakulás automatikusan a szegénység felszámolásához vezet. Politikai szinten ez az érvelés ráadásul azt szolgálja, hogy szükségtelenek a szegénységet felszámoló célzott intézkedések, hiszen közbeavatkozás nélkül a "jövedelemlecsorgás" (egyre több ember megjelenése a munkaerőpiacon) magától felszámolja a szegénységet.

Szegénység mint hatalmi kérdés

Valójában itt minőségileg fordított folyamat zajlik. A globális gazdasági rendszer nagyon erős regionális és társadalmi hierarchiába rendeződik. A globális növekedés alapja éppen az a strukturális mozgás, ami a megtermelt jövedelmet a globális (regionális és társadalmi) jövedelmi skálán piramisszerűen felfelé csatornázza és magas szinten koncentrálja. A piramis lefelé nyitott, mert az összjövedelem forrása és a csúcson történő koncentráció sikere elsősorban attól függ, hogy az alapzaton kívüli helyi erőforrásokat hogyan sikerül integrálni. A beemelést (inkorporációt) követően a fölülről jövő koncentrikus erő a piramis legalsóbb szintjein a jövedelmet elsősorban bér vagy más tulajdonforma kisajátításával (föld és termelőeszközök elvétele) felszívja.

A szegénységnek ezt a fajtáját tehát nem külső, például természeti viszonyok idézik elő (túl kevés lenne a földterület, túl sok az ember, szűkösek az erőforrások), hanem az az ember által irányított globális társadalmi újraelosztás, amely nagyobb mértékben termeli újra az alsóbb szinteken az elmaradottságot (szegénységet), mint amilyen mértékben fölülről fogyasztói jószágok lecsorgatásával felszámolja azt. A természeti kincsek szűkösségének problémájával a tradicionális létfenntartó ember szembesül. Az indiai falusi földműves jóléte valóban a monszuneső intenzitásától függ, ám ez nem végződik hierarchikus alávetettségben, nem rendezi át a relatív jövedelmi pozíciókat, ilyen értelemben a természet önmagában nem idéz elő szegénységet. A szegénység vagy elmaradottság a modern világrendszer terméke.

A piramison belül lecsorgó fogyasztói javak sosem számolják föl a szegénységet, strukturális funkciója ennek a folyamatnak a piramis egyben tartása, az alapzat megszilárdítása, ami szükséges feltétele a csúcson történő minél hatékonyabb jövedelemkoncentrációnak. A lecsorgás ilyen értelemben nem segíti, hanem gátolja a struktúrán belüli mobilizációt. Ha másképp működne, azzal sértené a jövedelemkoncentráció hatékonyságát, végső soron ellaposítaná (szétzilálná) a piramist. Ahhoz, hogy a szegénység megszűnjön, két politikai intézkedés szükséges: legalább valamilyen rendszeren belüli célzott jövedelempolitika, de távlati célként egy igazságosabb jövedelemelosztási struktúra kialakítása.

Magát gátolja a növekedés

A növekedési ráta fenntartása a mostani struktúrában önmagában nem pusztán kevés a szegénység felszámolásához, hanem több módon okozója az elmaradottságnak. A növekedést éppen az a politika dinamizálja, amely a globális termelési struktúrán kívüli tradicionális formákat integrálja a hierarchiába és azzal a reménnyel kecsegteti az alsóbb szintekre belépőket, hogy a piramison belül van lehetőség a felfelé történő mobilizációra.

De a növekedés könnyen önmaga korlátját is kitermeli, hiszen nincs végtelen számú külső emberi és/vagy természeti erőforrás, amit be lehetne integrálni a piramisba. Ilyen értelemben a tradicionális ember problémája a modern világrendszerben egy sokkal absztraktabb globális szinten jelentkezik. Fontos hangsúlyozni, hogy a természet globálisan sem az elosztásnak, hanem a végtelen növekedésnek a korlátja. Nem társadalomtörténeti tényező, hanem mindenkit ugyanúgy érintő univerzális adottság. A szegénységgel kapcsolatos diskurzus legálságosabb érve a természetre fogni a globális strukturális hierarchiából következő elmaradottságot.

A végtelen növekedés projektjében elkerülhetetlen a külső korlátokkal való találkozás. Ilyenkor leáll a növekedés és egyre jobban fokozódik a piramison belül a koncentrált és igazságtalan jövedelemelosztás. Ekkor merevebbé válik a szerkezet: elvész a felfelé történő mobilizáció illúziója, helyébe a deklasszálódás félelme lép. A torz jövedelemelosztás következményeként az emberiség többsége nem jut hozzá még azokhoz a javakhoz sem, amelyek előállításán a meglévő termelési struktúra fennmaradása múlik, ilyen értelemben a rendszer végül nem a szegénységet, hanem önmagát számolja fel.

Merre tartunk?

A szegénység visszaszorulását hirdető közismert érvek valójában egy dologról szólnak. Kínában − amely a kvantitatív eredmények döntő hányadáért felel − emberek tömegeit kényszerítik tradicionális életformájuk feladására és egy kizsákmányoló, a fogyasztói társadalom legalacsonyabb fokú illúziójával kecsegtető, strukturálisan függőségi helyzetet eredményező legalsó jövedelmi pozícióba, amit a statisztikák a "szegénység felszámolása" címen ünnepelnek.

Nincs ok ünneplésre. Nem statisztikai, hanem életminőségi változások alapján a jelenlegi strukturális trendeket számba véve 2030-ra nem sikerül felszámolni a szegénységet, sőt a változás a strukturális függőségi és hierarchikus viszonyok fokozott újratermelődéséhez vezet. E forgatókönyv szerint közbeavatkozás nélkül egyre szűkebb jövedelmi koncentrációért egyre nagyobb "fejlettségi áldozattal" és annak minden politikai következményével kell majd fizetni.