A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke
Átalakul a fejlett országok jövedelemelosztási struktúrája. Egyfelől a korábbi magas, akár a GDP 50 százalékát meghaladó újraelosztási ráta szinte mindenhol, még a kirívó skandináv országokban is süllyed, sőt az OECD kimutatása szerint az egyik legmeredekebb esést az utóbbi években éppen Svédországban lehetett elkönyvelni. Másfelől az újraelosztás szerkezetében is érezhető társadalompolitikai hangsúlyeltolódások vannak.
Az utóbbit illusztrálja az IMF és az OECD tanulmánya, amely szerint a költségvetési bevételek szerkezetében egyre kisebb arányt képviselnek a jövedelmi skálán relatíve magasabb pozíciójú csoportokat jobban sújtó szja-bevételek, míg az alapvető fogyasztási termékekre sokkal érzékenyebb alacsony jövedelműeket elérő forgalmi adók (áfa) szerepe folyamatosan nő.
A jóléti államok eltűnésének legnyilvánvalóbb jele a regresszívebbé váló adószerkezet és az újraelosztás mértékének csökkenése. Az OECD-tagállamok összesített bevételei között a szja-k átlagos aránya a hetvenes évek végén mért 32 százalékról 2010-re 25 százalékra esett. Ezzel szemben az áfabevételek aránya a nyolcvanas évek eleji 10 százalékról 2010-re a duplájára nőtt. Ez a fajta redisztribúció nemcsak a költségvetésre, hanem az érintett jövedelmi csoportok magatartására, például megtakarítási vagy éppen fogyasztási hajlandóságukra is hatással van, vagyis képes nemzetgazdasági szinten is torzókat előidézni.
Az ingatlanadó a megoldás?
A költségvetési bevételekre célzottabban, míg a társadalmi csoportok viselkedésére kevésbé torzón ható adóbevételek szerepe elhanyagolható a legtöbb piacgazdaságban. Az egyik ilyen, leginkább hatékonynak tekintett forma az ingatlanadó, amely John Norregaard, az IMF szakemberének egy friss kimutatása szerint az OECD-országok bevételi átlagának 5 százalékát, míg a fejlődő országokban 2 százalékát sem éri el. Pedig, mint arra az Economist egyik cikke felhívja a figyelmet, az ingatlan − akár földtulajdon, építmény vagy maga az építési beruházás − megadóztatása az egyik legősibb bevételi forma. Norregaard szerint az ingatlanadó torzítja legkevésbé a jövedelmi, és ezen keresztül a piaci viszonyokat, hiszen az adóalap forrása nem mozdítható, ráadásul a gazdasági ciklusokra is sokkal kevésbé érzékeny, mint akár a forgalmi vagy a jövedelmi adók.
Az OECD szerint is az ingatlanadó a leginkább növekedésbarát típus, bár a fiskális politika sehol sem használja szívesen. Néhány ország bizonyos szegmenseiben, például az angolszász országok helyi önkormányzatainál, mégis fontos szerepet játszik. Az Egyesült Államokban például az önkormányzatok saját bevételeinek helyenként 70 százaléka innen származik. Nagy-Britanniában a bevételek 12,1 százalékát éri el ez a kulcs, a GDP arányában pedig majdnem 3,5 százalékot. Az USA-ban az összbevételek 16,8 százalékát, a GDP 3 százalékát teszi ki az ingatlanadó. Ezzel szemben Németországban, Olaszországban vagy Svájcban a bevételek alig 2 százalékát, a GDP kevesebb mint 1 százalékát adja ki ez a bevételi forma.
Aki szereti, miért szereti?
Nem világos, miért nem kedvelik a kormányok az ingatlanadót. Az egyik magyarázat szerint ez az adóforma nem jövedelemsemleges, bár arról vitatkoznak a közgazdászok, hogy inkább regresszívnek, vagy éppen progresszívnak tekinthető. Egyesek szerint a befektetési ingatlanok miatt a nagyobb jövedelműeket terhelheti jobban, tehát bevezetése progresszív jövedelemelosztást eredményezne, míg mások szerint a mezőgazdasági és egyéb kis ingatlantulajdonosok miatt kifejezetten regresszívnek számítana. A másik magyarázat szerint a politikusok azért nem szeretik, mert beszedése miatt jól láthatóan megjelenik a háztartások kiadásai között. Marika Cabral és Caroline Hoxby, a Stanford Egyetem professzorai szerint túl könnyen kalkulálható az ingatlanadó, ezért a legalacsonyabb az elfogadottsága az amerikaiak körében. Az USA-ban készítenek kedvencadótípus-listát, amelyben az ingatlanadó rendre az utolsó helyen szerepel.
Politikai okok miatt szedik az USA-ban önkormányzati szinten az ingatlanadót − állítja például klasszikus művében, a Monopoly Capitalben Paul Sweezy és Paul Baran. A szerzőpáros szerint a helyi szinten politikailag jól beágyazott magas jövedelmű csoportok képesek kontroll alatt tartani ezeket az adókat, ami miatt nem engedik sem szövetségi szinten beszedni, sem a társadalmi igényekhez igazítva emelni. Emiatt az önkormányzatok külső szövetségi forrásokra vagy adósságfelvételre szorulnak.