A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

Ha egy fejlett gazdaság GDP-arányos államadóssága meghaladja a 90 százalékot, akkor az az ország 0,1 százalékos GDP-csökkenésre számíthat − szólt Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff 2010-ben kiadott Growth in a Time of Debt (Növekedés az adósságok korában) címet viselő tanulmányának legnagyobb hatást kiváltó következtetése. Ez az állítás − amelyet ennyire leegyszerűsítve maga a szerzőpáros sem jelentett ki − joggal okozott komoly aggodalmat, hiszen ha valóban kimerül az adósságból finanszírozott növekedés a bűvös 90 százalékos határ felett, és ekkorra már éppen az adósság törlesztése fogja vissza a növekedést, akkor valóban fenntarthatatlan helyzet áll elő. Ebben az esetben sürgető prioritás az azonnali deficitcsökkentés, és jó pár szereplő közvetlenül a harvardi szerzőpárosra hivatkozott, amikor a kiadáscsökkentések fontosságát hangsúlyozta. Olli Rehn monetáris és gazdasági ügyekért felelős uniós biztos például többször is "komoly kutatókat" citált, amikor a kilencvenszázalékos adósságráta elkerülésének szükségességéről beszélt, de a két harvardi közgazdász dogmává változtatott megállapítása bekerült az amerikai republikánus Paul Ryan költségvetési tervébe is, sőt Obama előző pénzügyminisztere, Timothy Geithner is elismerően beszélt az elméletről.

A Rogoff és Reinhart elgondolását megalapozó számításokat azonban csúnyán szétszedte egy szerdán közzétett tanulmány − ennek legfontosabb állítása, hogy ugyanazon adatok szerint, ám Rogoffék hibái nélkül 0,1 százalékos GDP-csökkenés helyett 2,2 százalékos bővülés volt a fejlett országok átlagos teljesítménye a második világháború óta eltelt évtizedekben. Thomas Herndon, és tanárai, Michael Ash és Robert Pollin − a University of Massachusetts keretein belül működő politikai gazdaságtani kutatóintézet (PERI) kutatói − egy sor rendellenességet találtak harvardi kollégáik számolásában. Ezek között az Excel-munkafüzetek közötti kódolás elrontása − amely miatt néhány adatot véletlenül kihagytak az eredményekből − még a megmosolyogtató hibák közé tartozik. A különböző országok teljesítményének indokolatlan súlyozása, valamint néhány fejlett gazdaság kifelejtése viszont már-már tendenciózus, a szerzőpáros előzetes véleményét megerősíteni szándékozó tévedésnek tűnik. A három kritikus szerző szerint az egyik legordítóbb hiba, hogy Rogoff és Reinhart teljes mértékben kihagyták többek között Új-Zélandot, amely magabiztos növekedésre volt képes a GDP 90 százalékát meghaladó államadósság mellett. A javított számítás alapján az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint egyáltalán nem lassult le annyira a növekedés nagyobb államadósság mellett sem.

Más kérdés, hogy Rogoff és Reinhart alapvető állításait már eddig is sokan kikezdték. A bűvös kilencven százalék elméletének leggyengébb pontja a legtöbb közgazdász szerint eddig az oksági láncolat iránya volt. Vajon azért esik vissza a növekedés magas adósság mellett, mert az adósságok törlesztése miatt az államnak "ki kell szívnia" a pénzt a magángazdaságból − vagy éppen fordítva, a növekedés lassulása idején felpörgetett költségvetési kiadások miatt száll el az államadósság? Az is lehet, hogy egy harmadik ok következménye mindkét jelenség, esetleg egy sokkal bonyolultabb összefüggésrendszerről van szó (amelyet viszont nem lehet néhány könnyen megjegyezhető dogmává egyszerűsíteni). Hiba lenne kihagyni például az egyenletből a magánszféra adósságállományát, hiszen a rendszeresen ismétlődő − és ilyenkor a globális növekedést is megakasztó, s a talajt a költségvetések alól is kihúzó − pénzügyi válságokat nehéz enélkül értelmezni. A nagy államadóssággal sújtott országok adatainak legnagyobb részét Olaszország és Japán növekedési rátái szolgáltatják, amelyek jól ismert strukturális problémáktól szenvednek, nem csupán állami adósságaik miatt. Reinhart és Rogoff ezen túl nem tesznek különbséget például a rögzített és a lebegő árfolyamrezsimek idején elért növekedési teljesítmények között sem.

A kritikus tanulmány kiadása után néhány órán belül nagyobb vihar alakult ki az angolszász gazdasági blogszférában, és a megszólított szerzőpáros rövid idő alatt két választ is írt. Az exceles hibát ugyan a második, Financial Timesban közzétett válaszukban beismerik, ám szerintük Herndon és társai sem mondanak ellent alapvető állításuknak, miszerint nagyobb államadósság mellett a fejlett világban az utóbbi évtizedekben lassabb volt a bővülés. Sok kritikus azonban rámutatott, hogy Rogoffék nem teljesen őszinték, amikor azt állítják, hogy valójában ők sosem véltek egyértelmű oksági kapcsolatot felfedezni a magas államadósság és a lassú növekedés között − hiszen publicisztikai tevékenységükben gyakran éppen ezzel a logikai kapcsolattal indokolták a megszorítási politikát, ideológiai fegyvert adva az emellett érvelő politikusok kezébe.

Kasnyik Márton