Ha Németország és Franciaország egységes, akkor egész Európa egységes  és erős. Ha Franciaország és Németország széthúz, egész Európa széthúz  és meggyengül − mondta csütörtökön Nicolas Sarkozy francia elnök. Az új európai szerződés az európai integrációt a tervek szerint továbbra is kormányközi egyeztetéseken keresztül képzeli el és tovább szigorítaná a nemzeti fiskális politika betartatására szolgáló mechanizmusokat. Mindez ténylegesen jó megoldást jelent, amennyiben − ahogy Sarkozy is mondta − bizalmi és hitelességi válság van ma Európában.

Részben tényleg erről van szó. Ahhoz, hogy az eurózóna adósságválsága ne mélyedjen tovább és el lehessen kerülni, hogy bármelyik állama fizetésképtelenné váljon, ezzel magával rántva akár a teljes valutaövezetet, lényegi szempont, hogy a piac bízzon az állampapírok megtérülésében és lehetőség szerint azok magas kereslet és alacsony hozamok mellett keljenek el. A fenti fiskális politikai fókusz a kormányok felelős gazdálkodáshoz való viszonyát jelöli meg az országok közti legfőbb törésvonalként. Aki jól teljesített, hozzászólhat az új szabályozáshoz, aki nem, az örüljön, hogy ha kimenti őt a többi ország. Utóbbiaknál a korábbi politikai elit rendre megbukott, őket több helyen a költségvetés rendbetételét a befektetők számára hitelesen képviselő technokrata kormányok váltották fel. A bizalmi válság azonban egy megnyilvánulási formája egy eurózónában régóta meghúzódó súlyosabb problémának, amely a gazdasági világválság során csak előtérbe került: ez a probléma a versenyképességbeli különbségek kezelése egy valutaövezetben.

A versenyképességbeli különbségek a perifériát a központ árulerakatává alakította, mindez pedig a hitelek tartós kiáramlásával párosult. A hasonló helyzeteket az országok közötti árfolyamváltozás automatikusan tompítja, azonban az egységes deviza nem tudja korrigálni a különbségeket. A monetáris politikáért felelős Európai Központi Bank (ECB) kamatpolitikája az alacsony rátán keresztül a mérsékelt növekedéssel rendelkező központnak kedvezett, ami a gyorsabb ütemű bővülést felmutató gazdaságokban túlzott fogyasztói hitelekben és/vagy ingatlanpiaci buborékokban csapódott le. A könnyen és alacsony áron elérhető hiteleket még ha a kormányzatok nem is vették igénybe, a magángazdaság költségeinek egy jelentős részét a válság alatt átvállalták, így még a jól gazdálkodók is eladósodtak. Márpedig ezek azok a jelenségek, amelyek most felszínre kerültek.

A mostani válságkezelés az optimális valutaövezet elméletéből következő problémafelvetésekre meg sem kísérel választ adni. A megoldási javaslatok csak a már korábban is a feltörekvő országokra nagy kockázatot jelentő stabilitási és növekedési paktumot erősítik. A túlzott fiskális szigor önmagában csak a befektetőket nyugtatja meg, miközben még a ma legfegyelmezettebb gazdaságok közé sorolt Németország is nyíltan megszegte azok teljesítését, amikor a politikai érdeke úgy kívánta és ez egy újabb nyugodt időszakban újból megismétlődhet. Mindez nem anomália. A kormányok növelni akarják mozgásterüket, az árak a feltörekvő országokban gyorsabban növekednek és még számos olyan természetes jelenség van, ami veszélyezteti a befektetők megtakarításait. A jelenlegi időszak tényleg a bizalomszerzésről szól, de hosszú távon érdemes a fenti mechanizmusokat figyelembe venni és nem tiltással kezelni azokat.

A valutaövezet stabilitását az jelentené, ha a különböző gazdasági lehetőségekkel rendelkező országok között hatalmi egyensúly alakulhatna ki. Egyelőre azonban a kevésbé versenyképes országok a rendszer belső logikája miatt ma a "felelőtlenül" gazdálkodó országok is egyben, amelyeknek így nincs jogalapjuk részt venni egy új eurózóna megalkotásában − nem mintha korábban érdemi lehetőségük lett volna erre. Így a devizaövezet alakulását továbbra is a német és a francia belpolitikai érdekek határozzák meg, a maguk heterogén és ellentmondásos szempontrendszerével: a választóik pénzét féltik, miközben pénzügyi intézményeik külső (például görögországi) kitettsége túlságosan magas ahhoz, hogy hagyják elhullani az egyes eladósodott országokat.

Technokrata kormányra azért volt szükség Görögországban és Olaszországban, hogy a hiteles megszorítások révén ne kerüljön veszélybe az országok finanszírozása és így a teljes eurózóna. Ugyanakkor pont ilyen megfontolások miatt lenne szükség technokrata kormányra Németországban és Franciaországban is, hiszen a kormányok ott is a belpolitikai kérdések függvényévé teszik az eurózóna jövőjét. Hónapok óta beszélnek − többek között maga Barroso, az Európai Bizottság elnöke − eurókötvény-kibocsátásról, az ECB végső mentsvár jellegéről, az EFSF feltőkésítéséről és az adósságválságot átélő országok kötvényeinek felvásárlásáról, Németország azonban sorra söpri le a kérdéseket az asztalról, hiszen mindez a német gazdaságba vetett bizalmat is gyengíti. Soros György, a Soros Fund Management elnöke számos alkalommal felrótta már Németországnak, hogy késlekedésével veszélybe sodorja a valutaövezetet. Ugyanakkor ha a német−francia páros által választott út egyben is tartja az eurózónát, nem szünteti meg − sőt, tovább erősíti − az országok közötti egyensúlytalanságot. A válság pusztán hitelességi kérdésként való kezelése egy újabb, a versenyképességbeli különbségeken alapuló krízisnek ágyaz meg.