Július közepére jutottunk el oda, hogy megkezdődhettek a hivatalos tárgyalások a tavaly novemberben kért IMF-hitelről. Lehet, hogy ez a tempó világrekord. Az egyes szereplők (IMF, EU, ECB, magyar kormány, MNB) motivációját és tárgyalási stratégiáját lenne érdemes megvizsgálni, azonban komoly nehézséget okoz, hogy nem csak nyílt lapokkal játszanak.

Kevés az eddigi alkalmazkodás

Vannak olyan értelmezések, miszerint azzal, hogy elhárultak az akadályok a hivatalos tárgyalások elől, viszonylag gyorsan és problémamentesen meg lehet állapodni a hitelszerződésről (mondván, "a politikai jellegű kérdések" nem zavarnak be a továbbiakban). Ezt az értelmezést az is alátámasztja, hogy a magyar gazdaságpolitika számos olyan intézkedést hozott, amelyek összhangban vannak a nemzetközi szervezetek által Magyarországgal szemben korábban megfogalmazott igényekkel. Ezek közé tartozik a válságadók kivezetése és a bankadó megfelezése; a jövedéki adó emelése; az alacsony képzettségűek, a fiatalok és idősebbek, valamint a gyerekes anyák foglalkoztatásának könnyítése. Az éremnek azonban két oldala van, és még ha vannak is üdvözölt változtatások a hazai gazdaságpolitikában, véleményem szerint nem teljesen elégedettek Washingtonban és Brüsszelben a magyar kormány tevékenységével.

Nézőpont kérdése, hogy mennyire felel meg a magyar gyakorlat az igényeknek. Lehet úgy is érvelni, hogy szinte maradéktalanul (ez a kormány álláspontja), de lehet fanyalogni is. A valóságban természetesen semmi sem fekete vagy fehér, hanem a szürke különböző árnyalataival van dolgunk.

Sok hasonló pont található a két listán (sőt időközben az IMF képviselői is megfogalmaztak hasonlóan részletes elvárásokat). Sajtóinformációk szerint nem arról van szó, hogy minden pontot szeretne kipipáltatni velünk Brüsszel, hanem lehetőleg minél több területen látna érdemi előrehaladást. Véleményem szerint a kívánságlistán alig akad olyan pont, amelyet kapásból elutasítana a magyar kormány (ezek közé tartozik a privatizáció és az ingatlanadó). Ennek ellenére számos probléma áll a megegyezés útjában.

1. Problémásak lehetnek a részletek.

Például a nemzetközi szervezetek aligha elégedettek maradéktalanul a KT erősítésére tett magyar intézkedésekkel, hiszen annak idején éppen az előző hitelprogram részeként, az IMF útmutatásai alapján létrehozott tanácsot szabta át a kabinet (úgy, hogy például szélnek eresztette az elemzői stábot).

2. Miközben a kormányzati gazdaságpolitika tartalmaz olyan új elemeket, amelyeket a nemzetközi szervezetek is szorgalmaznak, a kabinet új adói (pénzügyi tranzakciós illeték; telefonadó; biztosítási adó; közszolgáltatásokra vonatkozó adó) a válságadók átfazonírozásával egyenértékűek. Még ha az adók kivetésének módja és egyéb adótechnikai kérdések meg is változnak, nagy vonalakban arról van szó, hogy a kormány átmenti a különadókat és forgalmi adók formájában tartóssá teszi azokat. Különösképpen a tranzakciós illeték jegybankra vonatkozó passzusa lehet problémás.

3. Probléma, hogy hiányzik annak a látszata, miszerint a magyar gazdaságpolitika hosszú távon megnyugtató válaszokat adna a költségvetési kihívásokra, mivel bizonytalanság van a tartósan alacsony hiánypálya biztosítékainál.

Kell a hitel meg nem is

Mi a magyar fél álláspontja? Varga Mihály magyar főtárgyaló szerint a kormány szeretne megállapodni egy készenléti hitelkeretről (elvégre mi fordultunk a nemzetközi szervezetekhez hitelért), mindenről hajlandó tárgyalni (ez nem "őrült nagy" gesztus), ám vannak olyan ügyek, amelyekben ragaszkodik a saját álláspontjához (azaz nem hajlandó változtatásra). Egyértelmű üzenet, hogy a kabinet nem kér olyan programból, amelyet Washingtonból vagy Brüsszelből diktálnak, a saját gazdaságpolitikai programját vinné tovább, amire szüksége van, az kizárólag a készenléti hitelkeret. Márpedig egyelőre erre a típusú együttműködésre nem mutatkozik hajlandóság a nemzetközi szervezetek részéről.

A kormányt az zavarja, hogy csak drágán képes pénzt szerezni a piacokról, ráadásul a kiszámíthatatlan európai helyzet miatt fel kell készülni a piaci források ideiglenes elakadására is. Jobban szeretne egy olyan helyzetet, amikor olcsóbban és biztosabban juthat pénzhez, és ha problémák adódnának a piacokon, akkor sem kerülne bajba. Továbbá azt is szeretné, ha gazdaságpolitikáján nem kellene változtatni, vagy ha mégis, akkor csak egy kicsit, amit még könnyen "el tud adni" a választóknak. Ha pedig az "európai pénzügyi világvége" mégsem jön el, akkor az sem akkora katasztrófa, ha a végén nem születik meg a hitelmegállapodás, amennyiben a piacok elkezdik értékelni a magyar gazdaságpolitika eredményeit és ez a kockázati felár mérséklődésével is jár. Addig is az a biztos, hogy ha tárgyalgatunk; ez már önmagában érték és siker, valamennyire stabilizálja a forintot és megakadályozza a meredek hozamemelkedést. Ha mégis eljön a pénzügyi Armageddon, akkor akár arra is hajlandó lenne a kormány, hogy a megállapodás érdekében belemenjen a szükséges kompromisszumokba.

Sokáig eltart az alkudozás

A kormányzati politikusok fejében folyamatosan politikai költség/haszon elemzés (cost-benefit analysis − CBA) zajlik. Ameddig nagyobb a politikai költsége (gazdaságpolitikai áldozatok, a szuverenitás feladása) a hitelmegállapodásnak, mint a haszna (stabilizálódó pénzügyi piacok, olcsóbb adósságmegújítás), addig nincs szükség rá. Ha ez változik, akkor meg kell egyezni.

Az elmúlt nyolc hónap több tanulsággal is szolgál ehhez a CBA-hoz. Egyrészt az európai helyzet instabil és az is marad, ám nem valószínű, hogy egy 2008. őszihez hasonló pénzügyi összeomlás következne. Másrészt a forintban történő adósságmegújításra folyamatosan lehetőség van, igaz, meglehetősen drágán. Harmadrészt ki kellene menni az eurókötvény-piacra, ebben pedig segítene egy IMF-megállapodás, ám azt nem tudjuk, hogy a köztes helyzetben mi van, azaz lehet-e a piacról devizahitelt szerezni úgy, hogy még zajlik a hiteltárgyalás. (Az utóbbira valószínűleg van esély, Ukrajna épp a napokban bocsátott ki 2 milliárd dollárért kötvényt)

Mindez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a tárgyalások elhúzódnak. Úgy látom, hogy a gyors megállapodás kizárt, sőt valójában a politikai CBA alapján valószínűbb az, hogy egyáltalán nem születik meg. A magyar kormánynak az az érdeke, hogy minél tovább húzza a folyamatot. Ráadásul gazdaságdiplomáciai adottságok miatt a nemzetközi szervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy egyoldalúan megszakítsák a tárgyalásokat (hacsak a másik fél nem fokozza kenyértörésig a konfliktusokat). Az pedig, hogy meddig tarthat a piac türelme, ma nem megjósolható, ám feltehetően nagyon sokáig (az elmúlt nyolc hónap is gyorsan eltelt). Sőt, az sem biztos, hogy a piac fél év múlva is annyira fontosnak tartja az IMF-szerződést, mint most.

Török Zoltán,
a Raiffeisen vezető elemzője

Mit szeretne az imf?
− a jegybank függetlenségének helyreállítása
− Költségvetési Tanács (KT) megerősítése
− szigorúbb költségvetési politika (elsősorban a kiadási oldalon)
− válságadók és különadók csökkentése, majd kivezetése
− további ad hoc gazdaságpolitikai intézkedések mellőzése
− tervezett fiskális reformok végigvitele
− szociális juttatások rendszerének átalakítása
− tömegközlekedési vállalatok reformja
− magáncsőd intézményének bevezetése.

 

Mit szeretne Brüsszel?
− jövő évi magyar költségvetési tervek előzetes egyeztetése
− KT megerősítése
− nők munkaerő-piaci részvételének elősegítése
− családokra vonatkozó szociális juttatások rendszerének hatékonyabbá tétele
− munkaerő képzése és átképzése, a korlátozott munkaképességűek munkához juttatása
− nemzeti romaintegrációs stratégia megvalósítása
− vállalkozások adminisztratív terheinek csökkentése
− kkv-k célzott támogatása
− bankadó csökkentése és a válságadók kivezetése
− korai iskolaelhagyók számának visszaszorítása, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok oktatáshoz való hozzáférésének javítása
− közösségi közlekedés reformja
− rögzített energiaárak felszámolása, privatizáció az energiaszektorban
− ingatlanadó, vagyonadó bevezetése.