Ez az igazi tragédia a Dunán: nem tudunk mit kezdeni a vízzel

– mondta az Economx megkeresésére Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője. 

Egyszerűen ekkora víztömeggel nem tudunk mit csinálni: a most levonuló árhullám vízhozama másodpercenként majdnem 10 ezer köbméter, amiből szinte semmit sem tudunk „megfogni” – normál, azaz nem árvízi helyzetben a Duna vízhozama körülbelül 2300 köbméter. Amíg ugyanis a Tiszánál vannak például vésztározók, addig a Duna mentén sokkal kevesebb az alkalmas terület, és nincs is arra kialakítva infrastruktúra, hogy felfogjuk az árhullámok legalább egy részét.

Így az árvíz gyakorlatilag csak átrobog az országon, semmi hasznunk az óriási többlet vízhozamból,

úgy, hogy közben a gazdák az aszállyal küzdenek.

A kormány „mindent megtett”

Pedig a vízkormányzás jegyében a kormányzat saját elmondása szerint mindent megtett annak érdekében, hogy vizet tudjunk betárazni – erről az egyik múlt heti Árvízinfón beszélt Rétvári Bence, a Belügyminisztérium államtitkára. Elmondta azt is, hogy 150 milliárd forintnyi vízügyi fejlesztés történt azokon a dunai szakaszokon, ahol most levonul az árvíz, de

összességében 400 milliárd forintot költött a kormányzat arra, hogy különböző vízügyi fejlesztéseket hajtsanak végre.

Az államtitkár szerint ezeknek egy része arra szolgál, hogy betárazzuk a vizet, amit később mezőgazdasági célokra lehet használni.

Rétvári elismerte azt is, hogy mindenben igyekeztek segíteni a gazdákat, ugyanis a termelők nagyon nehezen jutottak hozzá technológiailag is az öntözővízhez, mert az államtitkár szerint vagy nem volt elérhető, vagy drága volt,

vagy adminisztratív terhek akadályozták azt, hogy az egyébként rendelkezésünkre álló csapadékból, folyóinkból érkező vizet öntözésre tudják használni. 

– szögezte le Rétvári Bence, de ez jelenleg azt jelenti, hogy

három-négy Balatonnyival több víz folyik kifelé az országból, mint ami befolyik.

Ezt a többletet szerinte akár öntözésre, vagy más célokra is fel tudnánk használni, ezért kezdett bele a kormányzat a fejlesztésekbe: jelenleg is százmilliárd forint értékű vízügyi fejlesztés van folyamatban, és a kormányzatnál abban bíznak, hogy ezek nagy része mihamarabb elkészül, ugyanis a védekezés és az öntözés egymásra épülő tételek.

Rétvári Bence elmondta azt is, hogy Nagy István agrárminiszter a jövő évi költségvetésben minden támogatást megkap, az idén tapasztalt extrém hosszú száraz időszakokból kiindulva.

Érdekességképpen elárulta, hogy a kormányban senki nem készült arra tavaly évvégén, hogy idén 10 nap alatt 22 melegrekord fog megdőlni, és ez az extrém terhelés számtalan hátránnyal jár a a magyar mezőgazdaság számára. Amikor a tavaly terveztük a költségvetést, még nem tudtuk, hogy ilyen hosszan száraz nyár lesz - fogalmazott Rétvári Bence, amiről eszünkbe juthatnak Nagy Márton szavai, a nemzetgazdasági miniszter ugyanis nemrég elárulta, hogy tavaly túlságosan optimisták voltak az idei gazdasági növekedés kapcsán.

Mindazok a vízgazdálkodási beruházások, amik nem árvízvédelmet és vízelvezést szolgáltak, hanem vízmegtartást, elsősorban medertárazáshoz kapcsolódtak. Például átalakítottak belvízelvezető csatornákat kettős hasznosításra, amelyek így nemcsak a vízelvezetésre, hanem a víz mederben tartására is alkalmassá váltak, de ezek a fejlesztések sajnálatos módon eddig viszonylag kevés helyen töltenek be valódi vízmegtartó funkciót – fogalmazott Dedák Dalma.

Egyszerűen nem tudjuk megtartani a vizet

A környezetpolitikai szakértő ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy

a vízgazdálkodásunk továbbra is rendszerszinten alkalmatlan arra, hogy a nagy vizeket megfogjuk

az úgynevezett „bevételi félévben” (ősz közepétől nyár elejéig). Ennek oka, hogy a magyar vízgazdálkodási rendszer az elmúlt százötven évben kényszerpályára került: a nagy vizeket elengedjük, és a nyári kis vizeket próbáljuk jobban megfogni.

Ugyanis óriási méretű területen továbbra is a belvízelvezetés kap prioritást Magyarországon, miközben a folyószabályozások idején, különösen a Tiszánál, lecsapoltuk az ártereket, komplett vizes élőhelyeket, lápokat, szikes tavakat szárítottunk ki, hogy a helyén gabonát tudjunk termelni. Ez nagyban szűkítette a vízgazdálkodási lehetőségeinket, hiszen a tájban ezek azok a területek, ahol a vizet, az érkező csapadékot meg tudnánk fogni és leszivárogtatni a talajba – magyarázta.

Ennek megfelelően szeptember közepén ott tartunk, hogy a Duna-mentén az óriási árhullámmal küzdenek, miközben az Alföld még mindig aszályos területnek számít.

Ráadásul, a tiszai vésztározókkal ellentétben, a Duna mentén sokkal kevesebb az alkalmas terület és nincs is arra kialakítva infrastruktúra, hogy felfogjuk a legalább az árhullámok egy részét. 

– közölte Dedák Dalma. „De igazság szerint nem is egy ilyen katasztrófa-közeli helyzetben kell ezen gondolkodni, most inkább azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy rekord közeli árvíz idején aszályhelyzet van Magyarországon. Az éghajlatváltozás hatására nagyon hosszú aszályos időszakokra, és nagyon rövid idő alatt érkező nagy mennyiségű csapadékra kell számítani. Bármennyire is furcsán hangzik, de a nagy árvíz ellenére szerencsés helyzetben vagyunk, mert hazánkat csak érintette a Borisz-ciklon” – mutatott rá.

A környezetpolitikai szakértő emlékeztetett, hogy Csehországban, Lengyelországban és Ausztriában rekordméretű volt a pusztító áradás, és

semmi nem garantálja, hogy a jövőben nem hazánkra fog lezúdulni 200-300-400 milliméter csapadék néhány nap alatt.

Ekkora víztömeggel nem lehet mit csinálni, mint ahogy a jelenlegi árvíz kilencezer köbméter per szekundumot meghaladó vízhozamával sem volt lehetséges – magyarázta.

„Ott kellene megtartani a vizet, ahol van”

A WWF munkatársa úgy látja, szükség lenne egy állami pénzügyi, biztosítási alapra, amely a klímaváltozás következtében jövőben várható extrém helyzetben finanszírozná a védekezést, illetve a hatékony segítené a központi beavatkozást, a kárelhárítást, ahogy azt a viharkárok esetében most is látjuk. Vízkészlet-gazdálkodási szempontból pedig ennél is egyszerűbb a recept, elsősorban ott kellene megtartani a vizet, ahol van. A szakértő szerint

vissza kell alakítani az egykori mocsarakat, lápokat, vagyis természetes víztározókat, 

amelyek segítenek megfogni és lejuttatni a vizet a felszín alá, a kőzetpórusok közé, akár úgy, hogy kevésbé értékes belvizes, illetve árvízzel veszélyeztetett termőföldeken fogjuk meg a vizet, ez csökkentené a védekezés költségét is és növelné az árvízbiztonságot. Ugyanakkor ez nem teljesen függ össze a mostani árvíz kérdésével, ugyanis

a Dunánál annyira beépített az ártér, hogy víztározásra talán csak a Kisalföldön, a Szigetközben, vagy a Dunavölgyi-síkon lenne lehetőség,

de ott sincs sok elárasztásra alkalmas terület. 

Általánosságban szükség lenne egy Duna-stratégiára, mert most ellentétes hasznosítási célok fogalmazódnak meg a társadalom, a gazdaság, vagy épp a turizmus részéről. A döntéshozóinknak a társadalom érdemi bevonásával át kellene gondolnia, hogy mit szeretne az ország a Dunával, és milyen jövőt képzel el a folyónak – szögezte le Dedák Dalma.

Még a jegybank elnöke is erre figyelmeztetett

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke pont a mai napon írt arról, hogy szerinte a hatékony vízgazdálkodást épp az indokolja, hogy

hazánk külső forrásból érkező vizeknek való kitettsége a legmagasabb az Unióban.

A teljes megújuló vízkészletünk a hetedik legmagasabb az EU tagországainak a rangsorában (10.711 köbméter per fő per év 2021-ben), ennek a vízkészletnek a 94 százaléka azonban külföldről érkezik. Emiatt

Magyarországon a belső megújuló vízkészlet a második legalacsonyabb (618 köbméter per per fő per év) a tagországok között.

Hazánk tehát a belső vízgyűjtő területeit tekintve inkább vízhiányos országnak számít.

– írta.