Egy picit irigykedve tekintek a Malév Zrt. dolgozóira. Egy ország hullajtja könnyeit ezért a 66 éves tradícióval bíró vállalatért és aggódik dolgozóinak és azok családjainak sorsáért. A Malév jóval több volt egy vállalatnál, országunk egyik szimbóluma volt. Hányunknak dobbant meg a szíve akkor, amikor hosszú távollét után egy idegen ország repterén megpillantottuk a semmi mással össze nem keverhető kék csőrt, a Malév-gépek orrának sajátos festését. A miénk volt, szerettük, büszkék voltunk rá, dolgozóira, légiutas-kísérőire, pilótáira. És most őket siratjuk.

Legalább ennyi jó érzés marad nekik, az emlékeken kívül. A változásban 2600 munkavállaló érintett, több mint kétezret bocsátanak el, ötszáz hazai kkv esik el mintegy 6 milliárd forinttól, a nemzetgazdaságra gyakorolt közvetett hatás szinte felbecsülhetetlen. Látjuk, tudjuk, hogy nemcsak érzelmileg visel meg minket a Malév elvesztése, hanem hazánk gazdasága is megsínyli a légitársaság csődjét. Irigylem a dolgozókat az őket körülvevő szeretetért, de tragédiának tartom ami most velük történik.

Csakhogy akkor mit mondjon az a csaknem húszezer munkavállaló, aki a hazai gyógyszeriparban dolgozik? Nekik, nekünk még van munkánk. Még. Értünk, a jövőnkért, megmaradásunkért még soha senki nem fohászkodott. Tartok tőle, nem is fog. Ellenben sokszor utálattal, néha gyűlölködve néznek ránk. Arra az iparágra, amely a hazai nem állami kutatás-fejlesztésnek (k+f) több mint felét adja évi több tíz milliárdot költve. Arra a húzóágazatra, amely a magyar export egyik alappillére és a nemzetgazdasági hozzáadott értéke százmilliárdokban mérhető. Arra az ágazatra, amely hazánkban 110 éves múlttal rendelkezik, és amely talán az egyetlen még állva maradt, nemzetközi szinten is elismert iparága Magyarországnak. Munkavállalóinkon és beszállítóinkon keresztül százezres nagyságrendben mérhető azoknak a száma, akik megélhetése a gyógyszercégektől függ. Ráadásul az elmúlt kormányok mindegyike kiemelt, stratégiai iparágnak nevezte meg a gyógyszeripart, az innováción keresztül az ország egyik lehetséges kitörési pontjának tekintették, tekintik.

Papíron. Mert mindezen értékek ellenére 2003 óta folyamatosan nőnek terheink, 2007 óta pedig a hazai ágazatok közül elsőként sújtanak minket a különadók. Ezek mértéke és az alkalmazott eszközök számossága európai szinten - de talán mondhatom, világszinten is - kimagasló. Ma ott tartunk, hogy a gyógyszerkassza csaknem egynegyedét mi, gyógyszergyártók finanszírozzuk adóinkkal és befizetéseinkkel Arról a kasszáról van szó, amely a költségvetésből csupán 2,1 százalékkal részesedik, ugyanakkor a Széll Kálmán terv (SZKT) megszorításai 15 százalékban érintik az iparágunkat.

Ha figyelmesen végignézzük az SZKT forráskivonásának megvalósulását, akkor azt láthatjuk, hogy a gyógyszeripar szinte az egyetlen, amely maradéktalanul teljesítette a kormányzati elvárásokat és befizette a maga extra milliárdjait. És a félreértések elkerülése végett nem azért, mert van miből. Amiatt tettük mindezt, mert megértettük az ország helyzetét, partnerséget ajánlottunk az ország vezetőinek, és bíztunk benne, hogy ezek átmeneti intézkedések lesznek, melyekben lehetőségeihez mérten mindenki osztozik, aki felelősséget vállal nemzetünk iránt.

De itt a vége. Nem a partnerségnek, hanem a lehetőségnek a további terhekre. Iparágunk elérte a fenntarthatóságának határát. Eddig sokan nem hittek nekünk, hogy ez megtörténhet. Ma már példátlan elbocsátási hullám zajlik, csökken a beruházások mértéke, k+f projektek vándorolnak el, miközben például a hazai gyártók árbevétele szinte már kizárólag az exportpiacokról származik a mérhetetlenül levert hazai árak mellett. Biztos vagyok benne, hogy e trendek összhatása negatívan érinti gazdaságunkat, azaz hiába az extra adók, végeredményben kevesebb pénz folyik be a költségvetésbe.

Nem, nem szeretném, hogy minket is egy ország sajnáljon. Lehet, hogy akkor az már azt jelentené, hogy nekünk sincs munkánk és a korábban méltán híres élelmiszeriparunk, cukoriparunk és nemzeti légitársaságunk mellett hazánk utolsó versenyképes bástyája is elhullana. Higgyék el, kár lenne. Nem miattunk. Az országért.