A múlt héten Magyarország szempontjából igen jelentős ügyben hozott döntést az Európai Bíróság. Az eset Franciaországot és Máltát érinti közvetlenül, de jelentős hatása lehet a hazai telekommunikációs szektorra kivetett különadók ügyére is. A tét magas, akár a több száz milliárd forintot is elérheti, egyelőre azonban a kormánynak nincs félnivalója, ugyanis a francia döntés alapján nyerésre áll a szolgáltatókkal szemben.

Az Európai Bizottság az uniós jogra való hivatkozással négy tagállamban is megkérdőjelezte a telekommunikációs vállalatokra kivetett különadók beszedésének jogosságát: Franciaországban, Máltán, Magyarországon és Spanyolországban. Az esetek mindegyike egészen a luxemburgi testületig jutott. A bizottsági kifogás igen speciális, ugyanis nem az alapvető szabadságokra vagy a közös piacra épít, hanem egy − csupán a telekommunikációs szektorban használt − uniós jogszabályon alapul.

Ebben az úgynevezett irányelvben megfogalmaztak egy szabályt, mely alapvetően azt célozza, hogy az egyes tagállamok a releváns (telekommunikációs) engedélyezési eljárásaikért ne kérhessenek aránytalanul magas ellenértéket a vállalkozásoktól, valamint azt is megfogalmazza, hogy az így befolyó összeget csakis a szektor felügyeletével kapcsolatos állami kiadások fedezetére használhassák. Egyértelmű, hogy a szektortól jövedelemalapon szedett adó nem állhat arányban a kapcsolódó állami feladatokkal, így azok költségeivel sem.

A kérdés tehát adott volt: vajon a szektorra az említett négy tagállam által kivetett különböző speciális adók az irányelvben megfogalmazott tilalom alá esnek, vagy rájuk az nem vonatkozik. Az Európai Bizottság érvelésében ezen adók csak a különböző telekommunikációs engedélyekkel rendelkező cégek által fizetendők a tevékenységükből fakadó jövedelmeik után, tehát engedélyezési eljárások hiányában nem is lennének relevánsak.

Az Európai Bíróság azonban a másik oldalról közelítette meg a problémát: arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon akkor is fizetniük kellene-e a telekommunikációs ágazat szereplőinek, ha csupán az engedélyeket birtokolnák, ám még nem nyújtanának szolgáltatásokat, vagy nem adóköteles mértékben tennék azt.

Mivel ezen utóbbi esemény Franciaországban és például Magyarországon is lehetséges (ugyanis nem minden telekommunikációs vállalkozás volt adóköteles is egyben), az Európai Bíróság nem tartotta a bizottsági érveket megalapozottnak, és a közösségi jog ezen passzusával összeegyeztethetőnek minősítette a szektort terhelő adót.

Érdemes kiemelni, hogy a bíróság látszólag nem foglalkozott azzal, hogy döntésével viszonylag könnyen megkerülhetővé tette az irányelvben foglaltakat. A tagállamok ugyan továbbra sem szedhetnek az engedélyezési eljárásért aránytalanul magas összeget a telekommunikációs vállalkozásoktól, ám adók formájában könnyedén elvonhatják azoktól a működés során keletkezett eredményüket, és az így keletkezett adóbevételt még csak nem is kell a szektor igazgatására fordítaniuk (mint ahogyan az engedélyezési díjakat).

Minden jel szerint a bíróság egyszerűen nem akar különösebb jelentőséget tulajdonítani az engedélyezési irányelvnek, szemben például az uniós alapszerződésekkel, ami talán érthető is. Az, hogy a bíróság az alapszerződést már nem értelmezi szűken, még bizakodásra is okot adhat a telekommunikációs vállalkozások számára, érdekes módon ugyanis éppen a különadók fent említett jellegzetessége (miszerint bizonyos jövedelemhatár alatt nem fizetendők) vezethet az alapszerződésben foglalt szabadságjogok sérelméhez a bíróság előtt jelenleg ugyancsak függőben lévő, Hervis által kezdeményezett magyar eljárásban.

Kíváncsian várjuk a második menetet.