Komoly lépéseket tett az emberiség az elmúlt évtizedekben annak érdekében, hogy az alapvető emberi jogok és a fegyveres konfliktusban a harcban részt nem vevő személyeket megillető védelem a háború sújtotta országokban is érvényesülhessenek.
A fegyveres konfliktusok közepette ugyanakkor számos nehézséggel kell szembenézniük a nemzetközi szervezeteknek és az államoknak, beleértve a nemzetközi jog betartását és betartását, de komoly kihívást jelent annak eldöntése is, hogy kinek a felelőssége a harcokat elszenvedő civilek alapvető jogainak biztosítása.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Háború és béke a nemzetközi jogban – Az emberi jogok sorsa elnevezésű, két napos nemzetközi konferencián a világ minden tájáról érkező előadók arra keresték a választ, hogy az emberiségnek milyen lépéseket kell még megtennie ahhoz, hogy ezeket az alapvető jogokat a konfliktusövezetekben is garantálni lehessen.
Szintén kulcskérdés, hogy a nemzetközi szervezetek, a regionális, vagy a helyi hatalmak feladata előmozdítani az alapvető emberi jogokat a államon belüli és államok közötti konfliktusokban.
Kié a felelősség?
A konferencia egyik központi kérdése az volt, hogy a fegyveres konfliktusokban – legyen szó belső vagy akár külső konfliktusról – hogyan lehet érvényre juttatni az alapvető emberi jogokat, és legfőképp kinek a felelőssége mindez?
A nemzetközi szakértők előadásukban rámutattak, hogy
a nemzetközi jog ugyan külön szabályozza a fegyveres konfliktusokban alkalmazandó jogi normákat (Law of Armed Conflict - LOAC) és kötelezettségeket, ám ezek maradéktalan betartása jelenleg a világ 110 háborús konfliktusa közül sehol sem valósul meg.
A LOAC legfontosabb célja, hogy minimalizálja a háborús szenvedést és védelmet nyújtson azok számára, akik nem vesznek részt közvetlenül a harcokban, vagyis elsősorban
- a polgári lakosságnak,
- a sebesülteknek
- és a hadifoglyoknak.
Ezek a Genfi Egyezményekben szereplő jogi normák mondják ki azokat az alapvető kötelezettségeket, hogy a harcoló feleknek különbséget kell tenniük a fegyveresek és a civilek között, a katonai erő alkalmazásának arányosságát, az emberi méltóság védelmét, amely megilleti a harcoló feleket és a harcban részt nem vevőket, valamint szabályozzák, hogy csak a katonai előny eléréséhez elengedhetetlenül szükséges mértékben szabad erőszakot alkalmazni.
A konferencia nemzetközi előadói sem értettek egyet maradéktalanul abban, hogy milyen nemzetközi mechanizmusokkal lehetne előmozdítani a háború sújtotta övezetekben az emberi jogok védelmét.
Beavatkozás, vagy távolmaradás?
Az emberi jogok érvényre juttatása nehéz feladat a konfliktus sújtotta államokban. Alapvetően az állam kötelessége, hogy az emberek alapvető jogai érvényesüljenek, ám ez a belső vagy külső konfliktusok során nehézségekbe ütközik.
Ilyen nehézség az állam jogérvényesítő szerepében, hogy a fegyveres konfliktus során az állam a konfliktus természete miatt nem képes, vagy nem akarja érvényre juttatni a nemzetközi emberi jogi normákat.
Az állam kötelessége az emberek védelme
A humanitárius jog normáit, a háborús zónákban élők jogait számtalan nemzetközi egyezményben, valamint jogi kötőerővel nem bíró dokumentumban rögzítették az elmúlt évtizedek során. Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben fogadta el az úgynevezett R2P (Responsibility to Protect – Védelmi felelősaség) biztonságpolitikai és jogi elvet.
Az R2P arra kötelezi az államokat, hogy megvédjék saját állampolgáraikat az olyan súlyos jogsértésektől, mint a népirtás, az etnikai tisztogatás, a háborús bűnök és az emberiesség elleni bűncselekmények.
Az NKE meghívására a világ minden tájáról hazánkba látogató szakértők véleménye megoszlik az R2P mechanizmusról, a vita középpontjában az áll, egyáltalán működőképes-e az emberi jogok kikényszerítésére alkalmazott nemzetközi normarendszer.
Az R2P három pillérre támaszkodik a polgári lakosság védelme kapcsán:
- Felelősség a megelőzésért: Az államoknak kell gondoskodniuk a súlyos emberi jogi jogsértések megelőzéséről.
- Felelősség a reagálásért: Abban az esetben, ha egy állam képtelen vagy nem hajlandó megvédeni saját polgárait, a nemzetközi közösségnek be kell avatkoznia, diplomáciai, humanitárius és más eszközökkel.
- Felelősség a helyreállításért: A nemzetközi közösségnek segítenie kell az államot és annak polgárait a konfliktus utáni helyreállításban.
A nemzetközi jog végrehajtásának nehézségei
Az R2P három alapelvéről eltérően vélekedtek az előadók. A vita lényege, hogy kinek a felelőssége a reagálás a súlyos emberi jogi jogsértések megállítása érdekében, vagyis
ki avatkozhat be egy konfliktusba, ha az állam ezeket a jogokat már nem képes megvédeni?
Az irányelv csak annyit mond ki, hogy a nemzetközi közösségnek feladata és felelőssége beavatkozni a jogsértések megállítása érdekében elsősorban humanitárius és diplomáciai eszközökkel, de a szabályozás nem zárja ki a fegyveres beavatkozás lehetőségét sem.
A Védelmi felelősség elvének betartása ugyanakkor világszerte azon múlik, mindez kinek áll érdekében? Alapesetben az ENSZ Biztonsági Tanácsának szavazása képes megadni a nemzetközi felhatalmazást egy-egy konfliktus sújtotta országban a beavatkozásra. Az ENSZ keretein belül ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy a vétójoggal legalább egy BT tag mindig él, így a nemzetközi közösség lehetőségei meglehetősen korlátozottak.
Az előadók között sem mutatkozott egyetértés azzal kapcsolatban, hogy az ENSZ keretein kívül ki kaphat felhatalmazást az emberi jogok védelmére egy adott konfliktuszónában. A legszélesebb körben elfogadott álláspont, hogy a környező országok, vagy a környező országok együttműködése révén működő nemzetközi szervezetek közreműködésével lehet biztosítani a súlyos jogsértésekkel szembeni fellépést, amennyiben az adott állam nem képes, vagy nem szándékozik ellátni ezt a feladatot.
Az Afrikai Unió alapító dokumentuma is lehetővé teszi a fegyveres beavatkozás lehetőségét, amennyiben az érintett állam nem tesz semmit a területén elkövetett népirtással szemben.
A konfliktusok lezárása még nem jogi garancia
A jövőben a világnak nagyobb figyelmet kell fordítania a polgárháborús, vagy több ország között zajló háborús időszak lezárását követő eseményekre.
Az előadók egyetértettek abban, hogy a konfliktusok lezárását követő időszak kritikus az emberi jogok védelmét szolgáló rendszerek újjáépítéséhez és a tartós működőképességük megteremtéséhez.
Jelenleg ez nem valósul meg a konfliktuszónákban, ezért a humanitárius normák alkalmazásának hiánya, valamint az emberi jogok sárba tiprása magában hordozza az újabb konfliktusok kitörését. Éppen ezért nem egyértelmű, hogy az R2P mechanizmus mennyiben jelent választ a jogsértésekre a felelősségre vonás hiánya pedig méginkább tetézi a problémákat.