A vizsgálódás során tett megállapítások és felvetett dilemmák reményeim szerint hasznos és értékes forrásul fognak szolgálni mind a bűnügyi jogsegély témája iránt, mind pedig a gazdasági jog büntetőjogi vonatkozásai, illetve annak nemzetközi aspektusai iránt érdeklődő elméleti és gyakorlati szakemberek számára. A vizsgálódás keretei Bár a pénzügyi bűncselekményeket a nemzetközi szokásjog soha nem zárta és nem zárja ki a jogsegély típusú együttműködés köréből in principio , a jogsegély, s különösen a kiadatási jog globális gyakorlatában a pozitiválódott források tradicionálisan mégis erre az álláspontra helyezkedtek, helyezkednek. Az indokok, amelyek a jogsegélynyújtás a priori megtagadásának alapmegfontolásait képezik, elsősorban a felvilágosodás korában fogantak. Ezek: - az egyes államoknak egymás politikai rendszere, szervezete, s ennek folytán pénzügyi érdekei iránt tanúsított közömbössége (semlegessége), s ezzel együtt annak tagadása, hogy a pénzügyi bűncselekmények az államok nemzetközi közösségére is veszélyt jelenthetnek, amely ellen közösen kellene fellépni; - az egymás politikai, pénzügyi viszonyaiba történő beavatkozástól való tartózkodás gondolata, - valamint - lévén a megkereső állam a bűncselekmény sértettje - az elfogult, tisztességtelen eljárás lefolytatásának potenciális veszélye. A pénzügyi deliktumok kiadatási bűncselekmények köréből való kiemelésének további indoka az egyes államok pénzügyi viszonyainak sokszor eltérő szabályozásából fakad. Ez a tény aláássa azt a kedvező helyzetet, hogy a politikai bűncselekmény fogalmával szemben a pénzügyi bűncselekmény kategóriáját a belső büntetőjogok ismerik és használják, s ennek megfelelően a kiadatási jog értelmében vett pénzügyi bűncselekmények, pontosabban az azok által sértett, vagy veszélyeztetett jogi tárgyak alapvetően a nemzeti büntetőjog ilyen cím alatt kriminalizált, adó-, illeték-, vám- és devizajogszabályok megsértésével elkövetett deliktumok körét takarják ("fiscal crimes"). A svájci jogsegélytörvény 3. §-a ugyanakkor ide sorolja még általában a pénz-, kereskedelem- és gazdaságpolitika sérelmével járó bűncselekményeket is, s ekként jóval szélesebben vonja meg a pénzügyi deliktum fogalmát, kiterjesztvén azt többé-kevésbé a gazdasági bűncselekmények tágabb kategóriájára is ("economic crimes"). A pénzügyi bűncselekmény és a kettős inkrimináció kívánalmának összefüggései Az eddigiekre figyelemmel éppen ezért a probléma a politikai bűncselekményektől eltérően nem annyira a fogalom nemzeti büntetőjogi értelmezhetőségéből és elhelyezhetőségéből, hanem - lévén a pénzügyi bűncselekmények túlnyomó részben keretdiszpozíciók - a kettős inkrimináció követelményének teljesíthetőségénél kulcsszerepet vállaló, a háttérben megbúvó, azokat tartalommal kitöltő egyéb jogágak adóra, vámra és illetékre vonatkozó szabályanyagainak eltéréséből fakad. Ehhez képest elsősorban a kettős inkrimináció feltétele, s annak is ún. absztrakt értelmezési szintje teljesülésének hiánya hiúsítja meg a kiadatás engedélyezhetőségét. A fenti megfontolásokra tekintettel a világon számos államok között létrejött kiadatási szerződésben az egymás pénzügyi rendszerének, érdekeinek sérelme vonatkozásában semleges alapállást felvevő felek sokszor nem is tartották szükségesnek azt, hogy a pénzügyi bűncselekményeket explicite kivegyék a kiadatási bűncselekmények köréből, hiszen a kettős inkrimináció kívánalma sokszor nem is teljesült, s amennyiben mégis, a közrendi klauzulára hivatkozással megfelelőnek vélték a kiadatási kérelem elutasítását. Minthogy ez erőteljesen vitatható megoldást jelent, több állam - megkerülve a problémát - az enumeratív módszerrel megállapított kiadatási bűncselekmények sorából a pénzügyi deliktumokat egyszerűen "kifelejtette". Az utóbbi megoldás képezte az alapját például egy Nagy-Britanniánál előterjesztett norvég kiadatási kérelem elutasításának 1983-ban. Az Európai Kiadatási Egyezmény 5. cikkelye, valamint a Benelux Kiadatási Szerződés 4. cikkelye sem járul hozzá érdemben a kiadatás pénzügyi bűncselekmények vonatkozásában fennálló nehézségeinek feloldásához, amikor akként rendelkeznek, hogy az adó-, illeték-, vám- és devizajogszabályok megsértésével elkövetett bűncselekmények miatt a kiadatás csak akkor engedélyezhető, ha a szerződő felek között minden egyes ilyen bűncselekmény vagy bűncselekményfajta tekintetében ilyen elhatározás született. Az utóbbi egyetértési kívánalom megvalósulása, megvalósítása aránytalanul sok időt vesz igénybe, és sok cselekményre nézve nem is jár eredménnyel. Napjaink Európájában azonban a helyzet mégis pozitív irányban látszik megváltozni. Például az adójogszabályok nagymértékben hasonló sztenderdek alapján születnek - gondoljunk a VAT-ra (hozzáadottérték-adó) és a hazai jogunk szerinti áfára. Továbbá a jóléti állam mind hatékonyabb működésének gondolata egyre inkább sürgeti a kormányzatokat, hogy hagyjanak fel egymás pénzügyi rendszerének sérelme iránt tanúsított semleges, tartózkodó magatartásukkal, hiszen az adópolitika minden államban magában rejti többek között az adó- illetve járulékbevételek jelentős részének a társadalombiztosítás, a szociális háló erősítésére történő fordítását is, s ekképpen a pénzügyi érdekek védelme a nemzetközi szolidaritás szellemiségében közös érdek. Ennek fényében az Európai Kiadatási Egyezményhez fűzött Második Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikkelye lazít a kettős inkrimináció kívánalmán az úgynevezett transzformatív interpretáció alkalmazása kívánalmának rögzítésével, és úgy rendelkezik, hogy az adóval, illetékkel, vámmal és pénzösszegek beváltásával kapcsolatos bűncselekmények esetén a szerződő felek között a kiadatás az egyezmény rendelkezéseinek megfelelően történik, ha a megkeresett fél joga szerint a bűncselekmény megfelel egy azonos jellegű bűncselekménynek. A transzformatív interpretáció értelmében - melyet Németország, Ausztria és Hollandia is követ - csak egy lényegét tekintve azonos vagy hasonló bűncselekményt kell "megtalálni" ("die sinngemässe Umstellung des Sachverhalts", "the analogous transformation of facts") . Hasonló a helyzet akkor, ha például egy holland állampolgár Belgiumban fedezetlen csekket kibocsátva elköveti a csekkel való visszaélés bűncselekményét, a holland jog ilyen deliktumot nem ismervén, ezt a magatartást legfeljebb csalásnak minősítené. Teljesül a kettős inkrimináció követelménye, s a terhelt kiadható, amennyiben a megkereső államban az adókötelezettsége megállapításának szempontjából jelentős tényt, adatot szándékosan valótlanul adott elő, illetve közölt az adóhatósággal, akkor is, ha a megkeresett állam ugyan ismeri az adócsalás bűncselekményét, de azt nem lehet ugyanarra az adónemre elkövetni, mint amelyre a megkereső államban a kiadatási kérelem tárgyát képező cselekmény megvalósult. Ezzel összhangban az idézett cikkely kifejezetten rögzíti is, hogy a kiadatást nem lehet megtagadni azon az alapon, hogy a megkeresett fél törvényei nem vetnek ki a megkereső fél törvényeihez hasonló adót vagy illetéket, vagy nem tartalmaznak hasonló jellegű adó-, illeték- vagy vámelőírásokat, vagy pedig pénzösszegek beváltásával kapcsolatos előírásokat. Az 1996-ban kelt EU kiadatási egyezmény 6. cikkelyének 1. és 2. pontja lényegében ugyanezen gondolatokat fő szabályként fogalmazza meg. A 3. pont lehetőséget biztosít azonban arra, hogy a tagállamok fenntartás útján meghatározzák azon tevékenységeket vagy mulasztásokat, amelyek nem fogyasztási adóval, hozzáadottérték-adóval vagy vámszabályok megsértésével valósítanak meg bűncselekményeket, s amelyek tekintetében egyben nem kívánják az 1. és 2. pontban lefektetettek alkalmazhatóságát elfogadni. Ugyanakkor figyelemmel arra, hogy az uniós kiadatási egyezmény az Európai Kiadatási Egyezmény rendelkezéseinek kiegészítése és alkalmazásának megkönnyítése céljából jött létre, a szerződő felek közül azok, amelyek az utóbb említett "anyaegyezmény" második kiegészítő jegyzőkönyvéhez nem tettek fenntartást, az uniós konvenció 6. cikkelyének szóban forgó 3. pontja alapján nem élhetnek a fenntartás-megfogalmazás jogával. Bár az 1959-ben kelt Kölcsönös Bűnügyi Jogsegélyről szóló Európai Egyezmény - mely tartalmilag a hazai terminológia szerinti eljárási jogsegélyt fókuszálja - a politikai bűncselekményekhez hasonlóan a pénzügyi bűncselekmények kapcsán is módot ad a jogsegély-kérelem elutasítására [2. cikkely a) pont], ám szintén a kiadatási jog összefüggésében említett megfontolásokra tekintettel (II.2.3.4.) újfent az mondható, hogy ez a lehetőség napjainkban már jelentős korlátozást szenved. Az erre irányuló folyamat már az 1959-ben kelt Európai Egyezményhez fűzött Első Kiegészítő Jegyzőkönyv kidolgozásával elkezdődött. Ennek értelmében a felek fő szabályként nem tagadhatják meg a jogsegély-kérelem teljesítését arra hivatkozással, hogy a megkeresés a megkeresett fél által pénzügyi bűncselekménynek tekintett deliktumra vonatkozik. Ha valamely szerződő fél a vagyontárgy felkutatására vagy lefoglalására vonatkozó megkeresés teljesítését az Európai Egyezmény 5. cikkelyéhez fűzött fenntartása alapján a kettős inkrimináció követelményének fennállásától teszi függővé - amely alapállásban komoly akadályt gördít az együttműködés elé - ezt a kívánalmat a korábban már említett transzformatív interpretáció módszerének alkalmazásával akkor is teljesítettnek tekintheti, ha a kérelem alapját képező pénzügyi bűncselekmény a saját joga szerint megfelel egy hasonló jellegű bűncselekménynek. A kiadatásnál említetteknek megfelelően így az eljárási jogsegélyt nem lehet megtagadni pusztán azon az alapon, hogy a megkeresett fél törvényei nem vetnek ki a megkereső fél törvényeinek megfelelő adót vagy illetéket, vagy nem tartalmaznak ugyanolyan jellegű adó-, illeték- vagy vámelőírásokat. A Schengen (II) Egyezmény pedig már ezt az attitűdöt annak aktív oldalára fordítja, hiszen itt már egyáltalán nem a megtagadhatóság oldaláról, hanem a segítségnyújtás aspektusából megközelítve a kérdést 50. cikkelyében úgy rendelkezik, hogy a felek kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak a fogyasztási adókkal, az általános fogyasztási adóval (hozzáadottérték-adóval) és a vámilletékekkel kapcsolatos bűncselekmények és szabálysértések tekintetében. A szervezett bűnözés jelensége és az egységes európai büntetőjogi térség igénye által felvetett dilemmák és irányvonalak Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pénzügyi bűncselekmények mindinkább kötődnek a szervezett bűnözés jelenségéhez, így különösen az illegális kábítószer-kereskedelemhez és a pénzmosáshoz. Ez utóbbi a nemzetközi bűnügyi jogsegély kérdéséhez szorosan kapcsolódó, ám attól akár természetesen teljes mértékben is függetleníthető, s újfent a kettős inkrimináció követelményéhez kötődő büntető joghatósági kérdést is felvet. A joghatósági kérdések keretében a kettős inkrimináció kizárólag az extraterritoriális bűncselekmények összefüggésében vizsgálható, vizsgálandó. A joghatóság szempontjából az sem változtat ezen a tényen, ha a területi elv alapján eljárás tárgyává tett bűncselekménybe idegen elem vegyül, ilyen esetben ugyanis a lex personae és a lex domicilii nem korlátoz, a kettős inkriminációt vizsgálni nem kell. A szervezett bűnözés térnyerése azonban a komplex bűncselekmények életre hívásával olyan speciális esetet is produkálhat, amikor az adott deliktum időben elhúzódva, több állam területén valósul meg. Ez lehet a helyzet például pénzmosás esetén. Elképzelhető ugyanis, hogy az alapbűncselekményt (például csempészetet, vagy valamilyen jövedéki bűncselekményt) X személy A államban követi el, de az ebből származó dolog eredetének leplezésére irányuló magatartását B államban fejti ki. Amikor ilyen esetben "B" állam joghatóságot gyakorol a cselekményegység elve (vagy más néven szubjektív területi elv) alapján, a kettős inkrimináció követelménye mégis szerephez juthat. Számos állam, így Belgium, Hollandia és Németország B államként megkívánja az alapbűncselekmény tekintetében a kettős inkrimináció követelményének teljesülését. Stessens azonban helyesen rámutat arra, hogy ebben az esetben a kettős inkrimináció vizsgálata nem az extraterritoriális büntető joghatóság gyakorlásának lehetőségét alapozza meg - hiszen az végül is a (szubjektív) területi elven alapul - hanem kizárólag a jogállamiság elvére igyekszik tekintettel lenni. Ha az alapcselekmény A állam területén annak joga szerint nem bűncselekmény, morálisan és politikailag is elfogadhatatlan megoldás lenne, ha a B állam joga szerint bár büntetendő, de az A állam joga szerint legális cselekményből származó dolgot B állam elkobozhatná. Így ha az alapbűncselekmény vonatkozásában nem állapítható meg a kettős inkrimináció ténye, akkor tényállási elem hiányában a pénzmosás bűntette B államban meg sem valósul, s ezért a kettős inkrimináció egyáltalán nem joghatósági problémát vet fel. A pénzügyi deliktum kategóriájának alkalmazása mellett szóló, korábban felsorolt megfontolások közül napjaink Európájában alapvetően legfeljebb az utolsóként említett, az elfogult büntetőeljárás lefolytatásának veszélye bírhat létjogosultsággal. A szervezett bűnözés elleni mind hatékonyabb fellépés reményével, az Európai Unió szakértői arra az álláspontra jutottak, hogy a jövőben érdemesebb lenne a pénzügyi bűncselekményként történő értékelés lehetőségét teljes mértékben eltörölni és azt megfelelően helyettesíteni lehetne az emberi jogi klauzulával. Ennek értelmében a hagyományos kiadatási feltételek emberijog-védelmi tartalmát és a jogsegély-jogban a múlt században újonnan megfogalmazódott feltételek összességét a kiadatási forrásokban egy alapjogi, vagy emberi jogi klauzula foglalja magában, amelynek tartalmát a nemzeti emberi jogi sztenderdek és hivatkozható jogok mellett nemzetköziek is kiegészítenék . Ugyanezen - egyébként az elméletben is vitatott - gondolatot a kiadatási gyakorlat különböző megfontolások alapján nem tette teljes egészében magáévá, de egyfajta mérsékelt abolicionista politika részeként egyes európai államok úgy fogalmaztak meg ilyen záradékot (elsősorban a belső kiadatási törvényeikben ), hogy az az által felölelt egyéb kiadatási feltételeket többé-kevésbé érintetlenül hagyták, s nem deklarálták egyben az emberi jogok abszolút elsőbbrendűségét a kiadatásra vonatkozó kötelezettséggel szemben. Egyébként a nemzetközi gyakorlatban a prioritás kérdése nem is tisztázott, s a praktikumban egyelőre csupán formálódik annak a megítélése, hogy mi legyen az adott emberi (alap)jog potenciális sérelmének figyelembe vehető mértéke. Az uralkodó megközelítés alapján egyébként is akkor járhatunk el helyesen, ha e dilemmát esetről esetre vizsgáljuk, s próbáljuk feloldani. Egyébként maga a klauzula megfogalmazásának módja és tartalma korántsem nevezhető egységesnek. Gyakran előfordul az is - s talán ez nevezhető kétségtelenül a leghaladóbb gyakorlatnak e téren -, hogy egyes államok (például Németország) ugyan nem építenek ilyen klauzulát a releváns kiadatási forrásaikba, de a kompetens (bírói) szervek annak szellemében vizsgálják az alkotmányos-alapjogi, illetve emberi jogi garanciák érvényesülését, mintha a kiadatási ügy alapját képező források tartalmaznának ilyen záradékot. A pénzügyi érdekek fokozott, közös védelmének gondolata és egy átfogó, egységes (jog)politika szükségességének felismerése Európában végül az EU pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények összefüggésében teljesedett ki. Ezek az érdekek már egyre kevésbé tudnak arra várni, hogy a tagállamok egy igencsak lassú folyamat során a releváns pénzügyi bűncselekményeket hasonló módon szabályozzák őket a saját nemzeti büntetőjogukban. Mindez magával vonta az illetékes hatóságok közötti operatív együttműködés erősítésén túl a büntetőjog szerepének növelését és végső soron egy önálló, egységes, közösségi szintű büntetőjogi védelem kialakításának igényét. Az utóbbi alapjainak megteremtésére irányuló törekvések közül eddig a legnagyobb szabású az 1996-ban megszületett Corpus Juris Europae volt, melynek 24. § (1) b) pontja az ún. euro-bűncselekmények tekintetében az "egységes európai büntetőjogi térség" eszméje alapján kívánja deklarálni az európai ügyészi indítványra kibocsátható elfogatóparancsok európai érvényét. Az európai elfogatóparancs intézményéről szóló, 2001 decemberében született kerethatározat-javaslat végül annak hatályát az ún. euro-bűncselekmények körén túlmenően sokkal szélesebb körben határozta meg. Az igazságügyi hatóságok határozatainak kölcsönös, automatikus elismerése elvére alapozva ("európai területi elv") a kiadatás hagyományos elvek, kívánalmak és csatornák alapján folyó gyakorlatának megszüntetését célozta az uniós tagállamok közötti gyakorlatban. Ennek keretében többek között fő szabályként eltörölte és a közrendi klauzulába rendelte integrálni a kettős inkrimináció elvét, a 2002 júniusában véglegesített szövegezés - amelynek elfogadásával a javaslatból kerethatározat született - pedig a pénzügyi bűncselekmény kategóriáját mérlegelésen alapuló végrehajtást kizáró oknak tekinti azon deliktumok tekintetében, melyekre nézve a tagállamok éltek azzal a jogukkal, hogy "negatív lista" állításával megkívánják a kettős inkrimináció kívánalmának teljesülését. A pénzügyi bűncselekmények tárgyában folytatott eljárási jogsegély-kapcsolat hatékonyabbá tétele kapcsán a Schengen (II) Egyezmény már említett 50. cikkelyét a jövőben felváltani szándékozó, az Európai Unió keretében kidolgozott Eljárási Jogsegélyről szóló Egyezményhez 2001-ben csatolt Jegyzőkönyv megy a legmesszebb. A szervezett bűnözés, s különösen a pénzmosás hatékony üldözésének igényével az eljárási jogsegély-kérelem azon célból is előterjeszthető, hogy a megkeresett állam közöljön részletes információkat a megkereső államban büntetőeljárás alá vont természetes vagy jogi személynek a megkeresett állam területén működő bármely banknál vezetett számlájáról, illetve számláiról. Ezt a kérelmet - amennyiben a közlendő információk előreláthatóan alapvető fontossággal bírnának a nyomozás, illetve a büntetőeljárás eredményes befejezésére - fő szabályként teljesíteni kell. Ennek korlátját az képezi, hogy csak olyan bűncselekmény tárgyában folytatott büntetőeljárás esetén áll fenn a megkeresett állam kötelezettsége a megkeresés teljesítésére, amely a megkereső állam joga szerint legalább 4 év szabadságvesztés büntetéssel, vagy ilyen tartamú biztonsági intézkedéssel fenyegetett, a megkeresett állam jogszabályai pedig minimum 2 év szabadságelvonással járó szankciót irányoznak elő, vagy ha a bűncselekmény az Europol Egyezmény 2. cikkelyében, vagy a hozzá csatolt Mellékletben felsorolt deliktumok valamelyikét jelenti. Lehetőség nyílik továbbá arra is, hogy az eljárási jogsegélykérelemben meghatározott bankszámlák vonatkozásában meghatározott időszakban realizált banki tranzakciókkal kapcsolatos részletes, az átutaló és a fogadó számlák adatait is tartalmazó információkat kérjen a megkereső fél. A kérelem teljesítését ahhoz a feltételhez lehet kötni, amelyet a vagyontárgyak felkutatása és lefoglalása tekintetében a tagállamok az 1959-ben kelt Európai Egyezmény 5. cikkelye alapján fenntartás útján közöltek. A Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. cikkelyére figyelemmel kérhető bizonyos bankszámlák forgalmának meghatározott ideig tartó megfigyelése is. Lényeges, hogy a megkeresett állam nem utasíthatja el a megkeresés teljesítését arra hivatkozással, hogy az szuverenitásának lényeges sérelmével, vagy banktitok felfedésével járna. A pénzmosással összefüggésben - s az ehhez való potenciális kapcsolódása okán - a pénzügyi bűncselekmények tárgyában is folytatandó együttműködés végül új dimenziót nyit meg a nemzetközi bűnügyi jogsegélyben azzal is, hogy a kooperáció keretében a hangsúly sokszor nem is annyira a terhelt elfogására és átadására, hanem az általa elkövetett bűncselekményből származó, illetve azzal összefüggésben keletkezett dolog felkutatására, lefoglalására, elkobzására és átadására helyeződik. Ezt azonban - bár kétségtelenül az államok büntetőhatalmának részeként gyakorolható - több szerző szerint mégsem lenne indokolt a ius puniendi-érvényesítés központi céljává tenni. Sok állam gyakorlatában komoly dilemmát okoz, hogy a megkereső állam kérelmére lefoglalt dolog a megkeresett állam, vagy a kérelmet előterjesztő ország államháztartásába kerüljön, illetve kerülhet-e egyáltalán az államháztartás valamelyik elkülönített speciális alapjába. A multilaterális egyezmények e kérdésekre nem adnak választ, s megoldásokkal legfeljebb a kétoldalú jogsegély-egyezményekben találkozhatunk. M. Nyitrai Péter M. Nyitrai Péter diplomáját a Miskolci Egyetemen szerezte 1998-ban. Azóta a ME ÁJK Bűnügyi Tudományok Intézetében dolgozik, jelenleg egyetemi tanársegéd. Kutatási témája a nemzetközi büntetőjog, különös tekintettel a jogsegély típusú bűnügyi együttműködésre, valamint a nemzetközi bűncselekmények dogmatikája, azok kodifikációjának kérdésköre. Két féléves speciálkollégiumot vezet "nemzetközi bűnügyi jogsegély" címen.