Az Economx a Pulzus Kutatóval közösen megvizsgálta, hogy milyen körülmények között élnek az emberek, vagyis hányan laknak saját lakásban és bérleményben, mennyi lakáshitelt fizetnek és mennyit költenek albérletre. De természetesen a lakhatási válságról is kifaggattuk a megkérdezetteket. Az eredmények meglehetősen siralmasak, vagyis nem csak a Kormányzat érzi úgy, hogy nincs minden rendben a lakáspiacon.

A „Szerinted ma Magyarországon lakhatási válság van?” kérdéssel a válaszadók 80 százaléka értett egyet, és mindössze 10 százalék gondolja úgy, hogy nincs itt semmi látnivaló. A maradék 10 százalék pedig nem tud rá válaszolni, ami nem is csoda, hiszen nem egy pontosan meghatározott fogalomról beszélünk. Valójában egy komplex kérdéskör, amely nem csak gazdasági kérdés, hanem egy érzelmi állapot is. Ez általában akkor tudatosul az emberekben, amikor nehezebbé válik a saját életük és a környezetük életminősége is folyamatosan romlik.

Kapcsolódó

Ha a korcsoportok szerint nézzük a válaszokat, akkor megfigyelhetjük, hogy szinte minden korosztály érzékeli a lakhatási válságot, miközben általában a fiatalabb korosztálynak okoz nagyobb nehézséget belépni a lakáspiacra, legyen az saját tulajdonú vagy bérelt otthon. Ettől függetlenül minél fiatalabb a válaszadó, annál inkább érzékeli a lakhatási válságot. Így a 18-39 éves válaszadók 87 százaléka, a 40-59 évesek 78 százaléka, és a 60 vagy idősebbek 73 százaléka ért egyet azzal, hogy lakhatási válság van. Érdekes módon az iskolai végzettség és a településtípus, vagyis hol élünk, egyáltalán nem meghatározó, tehát szinte mindenki tapasztalja a lakhatási válságot.

Bérlakásokat kellene építeni

A „Szerinted melyik területen lenne a legnagyobb szükség beavatkozásra?” kérdésre adott válaszok nagy szórást mutatnak, amely szintén azt mutatja, hogy nehéz meghatározni a lakhatási válság fogalmát és az arra adott hatékony válaszokat. Legfontosabb intézkedésként az „új, megfizethető bérlakások építését” jelölték meg a kérdezettek, amellyel a válaszadók 37 százaléka értett egyet, 20 százalékuk szerint az „állami lakhatási támogatások növelése” lehet a megoldás. 16 százalékuk gondolja úgy, hogy a „bérlakások szabályozásának javítása” (például bérleti díjak korlátozása) hozhatna eredményt, 14 százalék a „fiatalok első lakásvásárlásának támogatását” jelölte meg, míg 4 százalék szerint az „adózási kedvezmények az ingatlan bérbe adóknak” csökkenthetné a díjakat és így a bérlők könnyebben találhatnának maguknak kiadó lakást.

A válaszadók több mint harmada a megfizethető bérlakásokra helyezné a hangsúlyt, amely a magyar lakáspiac neuralgikus pontja, ugyanis ilyen szinte nem létezik. Számos civil szervezet már évtizedek óta szorgalmazza a szociális bérlakás-koncepció kidolgozását és megvalósítását, ám eddig nem volt rá fogadókészség. Most úgy tűnik, hogy a Kormány 35 évvel a rendszerváltás után belátta, talán mégsem a valóságtól elrugaszkodott ötlet ez, amely tőlünk nyugatabbra megszokottabb jelenség. 

A közel 200 milliárd forintot becsatornázó Lakhatási tőkeprogram remélhetőleg az újlakások piacán megfizethető bérlakások építését is megcélozza, hogy több évtizedes lemaradásunkat némileg enyhítsük. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az Eurostat adatai szerint az Európai Unión belül Magyarországon az egyik legmagasabb a saját tulajdonnal rendelkezők aránya, vagyis történelmileg nem a bérlakás-piac volt a meghatározó a korábbi évtizedekben sem.
Kép: Pixabay

Mit kellene tenni?

A „Szerinted a kormányzati intézkedések közül melyik segíti legjobban a lakhatást, lakáshoz jutást” kérdésnél lehetett választani a „Babaváró”, a „Munkáshitel”, a „CSOK Plusz”, a „lakhatási támogatás”, a „fiatalok első lakásvásárlását segítő lakáshitel 5 százalékos THM-mel”, illetve a „nyugdíjcélú megtakarítások becsatornázása a lakáspiacra” megoldások közül. A válaszadók markánsan reagáltak, ugyanis 51 százalékuk szerint egyik sem segít megoldani a problémát! A „lakhatási támogatást” 15 százalék gondolta jónak, a „fiatalok első lakásvásárlását segítő lakáshitel 5 százalékos THM-mel” 7 százalék, a „CSOK Pluszt” 6 százalék, míg a „Babavárót” 4 százalék és a „Munkáshitelt” 2 százalék.

Mivel különböző élethelyzetekkel szembesülhetünk, ezért mindenki az adott életkorában más és más segítségnek és támogatásnak örül. Így valójában a megkérdezettek nagyobb hányada egy-egy támogatási formát markánsan nem is tud támogatni, hiszen a társadalmi rétegződésnek megfelelően sokféle életkörülménnyel és családi állapottal találkozhatunk.

Összességében tehát a Kormányzat új lakhatási politikájának meghatározásakor és az intézkedések kidolgozásakor az okoz nehézséget, hogy nem lehet az ingatlanpiacot és az oda belépő egyes társadalmi csoportokat azonos eszközökkel stimulálni. A kereslet és kínálat ösztönzése egyes településtípusokon, korosztályokban és élethelyzetekben más és más megoldást igényel, miközben a kormányzati források korlátozottan állnak rendelkezésre.

Ugyanakkor az áremelkedés az egyetlen közös többszörös, amely minden érdekelt felet érint. A tavalyi cirka tíz százalékos elmozdulás után idén is jelentősebb árnövekedésre számítanak a szakértők. Ugyanakkor nem világos még teljesen, hogy tavaly az eladók által meghatározott árakat, amelyeket az állampapírpiacról és a magánynyugdíj-megtakarításokból érkező, vagy éppen az „aranyvízumot” kiérdemlő befektetők reményében emeltek meg, idén is követheti-e jelentősebb növekedés, vagy már éppen azt árazták be.

De mi is az a lakhatási válság?

Végezetül érdemes kicsit körbejárni, hogy mi is az a lakhatási válság, amellyel már sokat foglalkoztunk az Economx felületein. Alapvetően azt jelenti, hogy a fizetésünk mekkora arányát kell bérleti díjra vagy lakásvételnél kamatfizetésre költenünk, és eközben a havi bérünkből mennyi marad a megélhetésünkre, vagyis milyen életszínvonalat tudunk magunknak biztosítani. Ha az ingatlanköltség és a fizetés között nyílik az olló, vagyis a bérünkből arányaiban egyre többet kell költeni a lakhatásra, amely Magyarországon is megfigyelhető, akkor haladunk a lakhatási válság felé.

Az biztos, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben a magyarországi lakásár-növekedés az Európai Unióban is az élmezőnyhöz tartozott. Ez önmagában nem volt probléma, mert a fizetések is folyamatosan emelkedtek, itt inkább a döbbenetes mértékű infláció okozott jelentős zavarokat az elmúlt években. Egy átlagos, 50 m2-es budapesti használt lakás megvételéhez 2009-ben 85 havi bérre, míg 2023-ban már 96 havi bérre volt szükségünk nettóra számítva a KSH szerint. Újépítésűek esetében egy fővárosi 50 m-es otthont 2009-ben 120, 2023-ban pedig már 137 havi fizetésből tudtunk venni. Országosan ezek a számok 117 és 132 havi keresetre vonatkoznak.

A fizetéseket és a lakásárakat összehasonlítva alapvetően kijelenthetjük, hogy az elmúlt 15 évben Budapesten és valamennyi megyeszékhelyen meghaladta a lakásdrágulás a béremelkedés ütemét. De ez a különbség azért nem tekinthető annyira döbbenetesen markánsnak, hogy hirtelen lakhatási válságról beszéljünk. Ha ugyanis távlatba helyezzük a kérdést, akkor Magyarországon mindig is lakhatási válság volt, hiszen az ezerkilencszázas évek mindkét felében is sokan laktak albérletben, társbérletben vagy a szüleikkel, sőt, 1945 előtt még ágyat is lehetett bérelni, később igénytelen kollégiumokban, munkásszállókon éltek a tanulók és a dolgozók, ahhoz képest a rendszerváltást követően szélesre nyílt a bérlakás-piac. 

Érdemes pozitívan nézni a dolgokat, amelyben a K&H biztos jövő felmérése segít. Ez a harmadik negyedéves adatok alapján ismerteti a 30-59 éves korosztály lakáshelyzetét. A saját tulajdonú ingatlanok aránya a megkérdezettek körében 71 százalékot tett ki. Az ötvenes korosztály 77 százaléka él saját lakóingatlanban, miközben a negyvenesek esetében ez 73 százalék, a harmincas korosztályban pedig csak 64 százalék. Európai szinten meglehetősen királyak vagyunk, vagyis minden csupán viszonyítás kérdése.