Az Európai Unió nem szeret bővülni. Ezt tükrözte volt a Nyugat-Balkán és Törökország története is. Az uniós átlag alatti gazdaságok, a gyenge kormányzás, a tökéletlen demokráciák, a megoldatlan konfliktusok és a bővítés átpolitizálása – Törökország, Albánia, Észak-Macedónia és Montenegró NATO-tagsága, valamint a szövetség koszovói jelenléte által nyújtott biztonsági garancia mellett – már régóta kiüresítette a bővítésre irányuló törekvéseket – írja a véleménycikkében Nathalie Tocci, az Istituto Affari Internazionali igazgatója és az Európai Egyetemi Intézet professzora a Politico hasábjain.

Oroszország ukrajnai inváziója és az úgynevezett „keleti trió” (Ukrajna, Moldova és Grúzia) csatlakozásának lehetősége azonban újra az európai napirendre tűzte a bővítést. Ezekben az esetekben ismét viszonylag szegény országokról és törékeny demokráciákról van szó.

És az EU itt is elkerülné a bővítést, ha tehetné. De nem teheti

– állapítja meg Nathalie Tocci.

Egyelőre a keleti trió egyik országa sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy NATO-tag legyen, és az orosz fenyegetés fényében az EU bővítése mögött most már egzisztenciális biztonsági okok állnak. Mivel tehát a bővítésnek meg kell történnie, a tagállamok felteszik maguknak a kérdést, hogy ez mit is jelent valójában. Az elkövetkező hónapokban és években még sok kérdésre kell választ adni.

Először is, melyik országgal bővítsünk?

Jelenleg a keleti trió – különösen Ukrajna, és a hozzá csatlakozó Moldova – az, amelyiknek a vitorlájában szellő van. Amíg a háború dúl, és az újjáépítés továbbra is az EU prioritása marad, Ukrajna csatlakozása lesz a politika egyik fő témája – állapítja meg a professzor.

Ez felveti a triónak a Balkánról való leválásának kérdését, ahol a bővítés biztonsági szükségszerűsége gyengébb, a reformok lassúak, a konfliktusmegoldás pedig lassú. A térségben érdekelt tagok azonban ellenkezni fognak, és el is fogják érni, amit akarnak. Nem véletlen, hogy amikor tavaly Ukrajnát, Moldovát és Grúziát jelöltként elismerték, Bosznia-Hercegovina is megkapta a jelöltséget, Albánia és Észak-Macedónia pedig megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. És ahogy Kijev és Kisinyov afelé halad, hogy decemberben zöld utat kapjanak a csatlakozási tárgyalásokhoz, a Nyugat-Balkánnal való összekapcsolódási törekvéseket tovább fogják erőltetni.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az EU a következő évtizedben a jelenlegi 27-ről 35 vagy 36 tagországra bővül.

Egy ilyen megacsomag-megközelítés a bővítés újbóli megtorpanásához, a prioritások és a szabályokon alapuló folyamat teljes háttérbe szorulásához vezethet. Bár a bővítést most a biztonsági logika vezérli, ez nem jelenti azt, hogy a bővítés alapvető logikáját elvetnék.

Ráadásul egy nagyszabású bővítésre feltehetően egy évtized múlva vagy még később kerülne sor, valószínűleg jóval a háború befejezése után, és valószínű, hogy addigra a politikai gőz alábbhagy. Így azok, akik hisznek a bővítésben, mint én is, azt kérdezik maguktól, hogyan lehet fenntartani a lendületet

– írja Nathalie Tocci.

Valójában, amennyiben a reformok felgyorsulnak és tartósan fennmaradnak, az olyan kis országok, mint a keleti Moldávia és a balkáni Montenegró felkarolása jóval egy évtizeden belül megtörténhet, és ez megszakíthatja az EU bővítési bénultságát.

Hogyan bővülhet tovább a blokk?

A bővítési törekvések alapvetően Ukrajnáról szólnak, ugyanakkor Ukrajna a legnagyobb és leginkább ellentmondásos ország, amelyet be kell vonni. Az európai tagállamok legjobb szándékai ellenére is nehéz elképzelni, hogy Ukrajna kevesebb mint egy évtized alatt hogyan is tudna belépni az EU-ba. A háború azonban most zajlik, így a biztonságra, az újjáépítésre és a demokratikus konszolidációra való törekvés megelőzi majd az ország teljes jogú tagságát. Hogyan lehet tehát négyszögesíteni a kört?

Itt jönnek a képbe a fokozatos integrációra vonatkozó elképzelések: mind a hagyományosak az egységes piacra való belépésre és az uniós forrásokhoz való jobb hozzáférésre vonatkozóan, mind pedig az innovatívabbak, mint például a jelöltek bevonása az európai zöld megállapodásba, a digitális piacba, az iparpolitikába, valamint a kül- és biztonságpolitikába.

Amíg ezek az ágazati megállapodások nem válnak a tagság alternatívájává, addig Ukrajna fokozatos integrációját kell folytatni.

Talán az Egyesült Királyság is hasonló úton térhet vissza a blokkba, és a következő évtizedben ilyen ágazati megállapodásokra juthat. Ha az Unió néhány kisebb új taggal bővül, miközben 2034-ig ilyen típusú érdemi megállapodásokat köt Ukrajnával (és az Egyesült Királysággal) – a teljes jogú tagság felé vezető úton –, akkor elképesztő stratégiai bravúrt hajtana végre.

Ezzel elérkeztünk az utolsó kérdéshez, hogy pontosan milyen EU-hoz csatlakoznának az új tagok. Az elmúlt két évtizeddel ellentétben, amikor az elmélyülés hiányát a blokk bővülésének megakasztására szolgáló ürügyként mutatták be, ma már őszintébben elismerik, hogy az elmélyülés azért történik, mert a bővítésre szükség van.

Milyen reformokra lenne szükség? NextGenerationEU

A legnyilvánvalóbb és legsürgetőbb a képviseletre vonatkozik: minden tag továbbra is kijelölne egy biztost? És hogyan kellene újraosztani a helyeket az Európai Parlamentben és a szavazati jogokat az Európai Tanácsban? Itt maga a Lisszaboni Szerződés jelzi a követendő utat. A szabályok meg vannak határozva, és azokat egyszerűen csak végre kell hajtani, amikor a szükség úgy hozza.

A legnagyobb figyelmet a döntéshozatal kérdése – különösen a minősített többségi szavazás bevezetése olyan területeken, mint a külpolitika, a szankciók és az adózás – keltette fel. Természetesen ezek önmagukban is rendkívül fontos kérdések, de szigorúan véve nem feltételei a bővítésnek. Az egyhangúság lassítja a dolgokat, de nem állítja le a cselekvést. Egyszerűen csak jó ötlet, hogy egy olyan blokk, amely arra készül, hogy továbbra is válságokkal kell szembenéznie, képes legyen gyorsan és hatékonyan reagálni rájuk.

Eközben a legnehezebb kérdések, különösen Ukrajna esetében, a nagy költségvetési vonzattal járó politikákat érintik. Ukrajna csatlakozására készülve az EU-nak radikálisan felül kell vizsgálnia közös agrár- és kohéziós politikáját, és ki kell találnia, hogyan vonja be Kijevet a 2028-ban kezdődő következő többéves pénzügyi keretbe.

Elméletileg ezeknek a megbeszéléseknek jövőre kellene elkezdődniük, és az Unió így lekéshet arról, hogy a következő költségvetési ciklusban teljes mértékben alkalmazkodni tudjon Ukrajnához. Mivel azonban a blokk a következő négy évben egy NextGenerationEU-szerű mechanizmuson keresztül 50 milliárd eurót ajánl fel Ukrajna újjáépítésére, és ez az összeg valószínűleg tovább emelkedik, az ország potenciálisan úgy is beléphet az EU-ba, hogy a 2028-2034-es költségvetésbe nem integrálják teljes mértékben, tekintettel a blokknak az ukrán újjáépítés költségvetésen kívüli finanszírozásában játszott szerepére.

Amikor Jean-Claude Junckert 2014-ben kinevezték az Európai Bizottság elnökévé, feleslegesen nagy port kavart, amikor kijelentette, amit már mindenki tudott: a mandátuma alatt nem lesz bővítés. A Bizottság következő, 2024-ben hivatalba lépő elnökének a Juncker-nyilatkozatot a feje tetejére kellene állítania, és pozitív feltűnést keltenie azzal, hogy vállalja azt, amit eddig senkinek sem volt bátorsága kimondani: hogy a bővítésre az ő felügyelete alatt kerül sor.