Már a tél is csapadékhiányt hozott sokfelé, áprilisban súlyos aszály sújtotta a kontinens nagy részét, ami júniusban és július elején pusztító hőhullámmal párosult. Egyelőre tehát többé-kevésbé bejött a NASA ez év nyarára vonatkozó, nagytérségi előrejelzése.

Az utóbbi években jórészt kimaradtunk abból a kétezer éve nem tapasztalt aszályhullámból, amely 2015 óta tarolta Európa nyugati felét, de csak kegyelmi időszakként tekinthetünk a mögöttünk álló néhány esztendőre. 

Túlzás nélkül állíthatjuk: amennyiben az elmúlt évtizedekben megfigyelt tendencia folytatódik, Közép-Európa déli felén a dél-európaihoz hasonló, tömeges földelhagyási hullámmal számolhatunk

 

- írta Pinke Zsolt, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék munkatársa a 24.hu-n.

Lehetséges, hogy ez a folyamat hazánkban már meg is kezdődött. Elgondolkodtató az a tény, hogy az elmúlt bő fél évszázadban másfél millió hektáron szűnt meg a szántóföldi művelés, valamint az is, hogy 2010 és 2020 között történt a szántóföldek egyik legnagyobb mértékű elhagyása. Épp abban az évtizedben, amikor a magyar mezőgazdaság soha nem látott mértékű pénzügyi támogatást kapott az EU-tól és a kormányzattól.

Magyarországon a talajvíz mélysége 1961 és 2010 között az ország minden régiójában jelentős mértékben csökkent. A talajvízsüllyedés országos átlaga meghaladta a fél métert, ami a termesztett növények hozamaiban csökkenést okoz, és nagy mértékben hozzájárul a hazai ökoszisztémák leépüléséhez. Ilyen gyors ütemű talajvízcsökkenés mellett a talajvízre épülő öntözési infrastruktúra fejlesztése öngyilkos vállalkozás.

Mi lehet a megoldás?

A gabonatermelés gyorsan növekvő klímaérzékenysége és a talajvíz csökkenése vészjelzés a régió gazdálkodói számára. Kézzelfogható és táji szinten is érzékelhető megoldásra van szükség a negatív folyamatok hatásainak csillapítására. Erre a táji szintű vízvisszatartás és az öntözési infrastruktúra párhuzamos fejlesztése lenne a járható út.

Egy, a mainál gazdasági és ökológiai értelemben is fenntarthatóbb földhasználati rendszer kialakítása során kevéssé elkerülhető annak az elvnek az érvényesítése, mely szerint, ha a földhasználó a közösségi források finanszírozásával fenntartott a gabonatermelés maximalizálására törekvő tevékenységével felhagy annak érdekében, hogy a közösség számára elismert és akár pénzben is kifejezhető ökoszisztéma-szolgáltatásokat (például árvízvédelem, élelmiszer-termelés, szénmegkötés vagy talajvízpótlás) közvetítsen, a közvetített hasznokból részesedni jogosult. Ennek az elvnek a mentén okkal érvelhetünk amellett, hogy a szántóföldi művelésből kivont és természetközeli élőhellyé alakított területeken gazdálkodók nemcsak a földalapú támogatásra váljanak jogosulttá, hanem a szántóföldi művelés felhagyásával kiesett hasznukat a közösségnek nyújtott hasznokból kompenzálja a közösség - véli a szakember

Egy tömeges élőhely-restaurációs programba vonható terület kiterjedése országosan 10–15 ezer négyzetkilométer között becsülhető. Olyan restaurációs program is elképzelhető, amely döntően természetvédelmi oltalom alatt álló területeket érint, és csak kisebbik részben gyenge adottságú szántóföldeket.

Egy ilyen természetvédelmi és vízügyi beruházás teljes költsége a csatlakozó feladatokkal együtt nagyságrendileg ezermilliárdokra becsülhető. Azonban, ha figyelembe vesszük a vízvisszatartással elkerülhető aszálykárok, a megtakarítható árvíz és belvízvédelmi kiadások, a vizes élőhelyeken megkötött szén-dioxid rohamosan növekvő értékét, világos, hogy megtérülő beruházásról van szó - írta a az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék munkatársa.