- Lapunk indulásakor, 1991-ben válság volt ugyan, de legalább hosszú távon optimisták voltunk, úgy véltük, egy emberöltő alatt vagy akár hamarabb is behozhatjuk életszínvonalban, társadalmi jólétben mondjuk Ausztriát. Ma már ez inkább csak keserű mosolyt kelt... Hol vesztettünk utat?

- Az ország lakossága 1989-1991-ben gyökeres gazdasági-társadalmi váltást élt át. Az új modell alapjai világosak voltak és ma is optimálisnak tűnnek. Többpárti, polgári demokratikus berendezkedésre, a magántulajdon dominanciájára épülő piacgazdaságra készültünk, ami azért az alapvető szociális szempontokat, a társadalmi rétegek közötti szolidaritást is figyelembe veszi. Az akkori célokat és a 18 év alatt elért eredményeket érdemes egybevetni. A különbség magyarázza a mostani, már régóta tartó rendkívül negatív társadalmi közérzetet, ami rosszabb, mint a többi hasonló helyzetű volt szocialista országban.

- Az induláskor tudtuk, hova akarunk elérni.

- A minta a nyugat-európai, úgynevezett szociális piacgazdaság, a sikeres jóléti állam társadalmi-gazdasági formációja volt - ezen belül is a hagyományos magyar orientáció miatt a német berendezkedés volt az ideál, nem pedig az angolszász. Ekkor alakultak ki és rögzültek máig az alkotmányos garanciák és intézmények: Alkotmánybíróság, pártok működése, bíróság és ügyészség függetlensége, a kormány stabilitásának garantálása, a kormányfő kiemelt szerepe, négy évig a győztes párt bebetonozása a hatalomba. Mivel az induláskor a politikai élet eléggé polarizált volt, ezért is értékelődött fel a kormányzati stabilitás és épültek be olyan elemek, amelyeket a fejlett demokráciák nem alkalmaznak. Mindez nagyjából rendben volt, bár a kormány kvázi leválthatatlansága okoz problémákat, de ettől még kiépülhetett volna egy virágzó demokrácia.

- A gazdaság átalakítása már előbb elkezdődött. A következetesség hiányzott volna?

- A nehézséget az okozta, hogy senki sem tudta, a monolitikus tulajdonviszonyokra, tervgazdaságra épülő gazdaságot hogyan lehet átalakítani szabadpiaci rendszerré. Erre nem volt példa, csak a fordítottjára, 1945-1948-ban, de a tojásból rántottát csinálni könnyebb, mint megfordítva...

Újra kellett szabályozni az állam és a piac viszonyát, szétválasztani az állam tulajdonosi, regulátori és jövedelemelosztói szerepét. Új alapokra kellett helyezni a monetáris politikát, megteremteni és garantálni az MNB függetlenségét. Ez a munka már a nyolcvanas évek végén elkezdődött: először a kétszintű bankrendszert (1987) és a modern, piacgazdasághoz illeszkedő adórendszert kellett kialakítani (1988), ezt követte a társasági törvény (1988), a tőkepiaci törvény és a tőzsde megnyitása, már 1990-ben.

- De az ipar összeomlása mégis váratlan volt. Ez elkerülhető lett volna?

- Szembe kellett nézni a magyar gazdaság rossz teljesítőképességével. A magyar nagyipar és a mezőgazdasági nagyüzemek helyzetét a KGST-piac összeomlása rendítette meg, ezek az ágazatok a nemzetközi piaci versenyben nem tudtak helytállni. Ilyen viszonyok között nyílttá vált az addigi kapun belüli munkanélküliség, állami vállalatok sora ment csődbe, 1991-1993 között másfél millió munkahely szűnt meg. Ezt a kormányzat próbálta kezelni, többek között a kedvezményes nyugdíj intézményének kiszélesítésével, aminek máig nyögjük a hatását, jórészt ezért fenntarthatatlan mai nyugdíjrendszerünk. Ehhez jött a több százezer életképtelen családi kisvállalkozás, amelyek abból élnek, hogy háztartási költségeiket elszámolják, nem fizetnek adót és járulékokat, az állam meg két évtizede behunyja a szemét, hogy ne növekedjen tovább a munkanélküliség. Ez az a csődtömeg, ami azóta is lehúzza a magyar gazdaságot.

- A gazdaság zsugorodásával nem tartott lépést az állam?

- A gyenge teljesítőképességű gazdaság egy óriási államháztartást kénytelen eltartani, ezt nevezte Kornai koraszülött jóléti államnak. A kormányok a költségvetési deficit növelésével tudták csak fenntartani az "ingyenes és teljes körű" egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjrendszert, ha nem is a korábbi színvonalon. Szembe kell nézni azzal, hogy a magyar gazdaság nem termeli meg az ezekhez szükséges forrásokat. Ismét adósságspirálba kerültünk, ami 1994-re már az államcsőd veszélyét idézte föl.

- A mezőgazdaság miért nem tudta elkerülni a nagyipar sorsát?

- A magyar mezőgazdaság a nyolcvanas évek végén jobb helyzetben volt, mint az úgynevezett szocialista nagyipar, a nagyüzemek és a háztáji gazdaságok egymásra épülésével életképesnek tűnő modell alakult ki. Ez is pillanatok alatt összeomlott, nem is csak gazdasági okok miatt. A KGST-piacok, főleg az orosz piac elvesztésének jórészt politikai oka volt: az oroszellenesség, ami az utolsó szovjet katona kivonása után már okafogyottá vált és akadályozta az új piaci viszonyok alapján folytatandó kereskedelmet. A magyar mezőgazdasági nagyüzemek szétverése ugyancsak politikai okokkal magyarázható, a kárpótlással, ami sok százezer életképtelen kisparcellát hozott létre, máig ható következményekkel.

- Hogyan értékelhető az a stabilizációs program, amelyet az ön utódja, Bokros Lajos hajtott végre?

- 1994 őszére az államcsőd küszöbére értünk, de a Pénzügyminisztériumban megkezdődött egy új program kidolgozása. Lemondásom után, 1995 elején indult a stabilizációs program, amely olyan szintre szűkítette az államháztartás kötelezettségeit, ami megfelelt a szűkös lehetőségeknek. Először a fűnyíróelv alapján, azzal a reménnyel, hogy következnek az államháztartási reformok (egészségügy, oktatás, nyugdíj, önkormányzatok), ám éppen ezek maradtak el. Az alkalmazott eszközök kemények voltak: adóemelés, meghatározott időre szóló vámpótlék bevezetése, kétszeri nagyobb, utána pedig a tervezhető csúszó leértékelés bevezetése. Erőteljesen csökkentek a reáljövedelmek, de elkezdődött annak a piaci egyensúlynak a megteremtése, ami a rendszerváltás után nem jött létre.

- Ebben az évben zajlott le az energiaszektor zömének - egyesek által kiárusításnak titulált privatizációja is...

- A kilencvenes évek elején inkább a politikailag motivált tulajdonosváltás volt jellemző, a kárpótlás, az E-hiteles és MRP-rendszerű privatizáció. Ezekben közös volt, hogy az új tulajdonosok nemigen tudták működtetni a megszerzett javakat. Az igazi, piaci alapú privatizáció ideje 1995-ben érkezett el (illetve a tőzsdén hamarabb, például a Richter bevezetése 1994 őszén történt), amikor érdemi befektetők fizettek olyan javakért, amelyeket legtöbbször máig sikerrel működtetnek. A befolyt privatizációs bevételek 60 százalékát adósságtörlesztésre fordítottuk, a vagyont adósságra konvertáltuk. Míg 1994 végén az államadósság a GDP 100 százalékát is meghaladta, 1998-ra 50 százalékra csökkent, ez európai viszonylatban is kedvező volt.

- Mikor tört meg a kedvező folyamat?

- Maga az 1998-as kormányváltás nem jelentett cezúrát. A Fidesz, bár szavakban mást mondott, folytatta az egyensúlyőrző stabilizációs programot és csak 2001-től vált markánssá a változás. Felpuhult a korábbi feszes költségvetés, kezdődött az osztogatás, mesterségesen lenyomták az inflációt, felértékelődött a forint és megindult a belső piac erőltetett élénkítése, aminek egyik jellemző megnyilvánulása - és persze a klientúraépítés eszköze is - a Széchenyi-terv volt.

Még drágább volt a lakástámogatási rendszer, amelynek igazi haszonélvezői a lakóparképítők és a bankok voltak, a költségvetésnek viszont százmilliárdokat kell azóta is kifizetnie. Meg is ugrott a költségvetés hiánya 3 százalékról 7 százalék fölé. A 2002-es kormányváltás után ugyanez az osztogatás folytatódott - ezt hívták a jóléti rendszerváltás programjának - egészen 2006-ig, amikor egy igencsak erőtlen kiigazítás kezdődött, megint csak elodázva az államháztartás nagy rendszereinek reformját.

- A közhangulat nem csak a gazdasági okok miatt rossz.

- Miközben az általános életszínvonal nem tud felzárkózni a nyugat-európai szinthez, polarizálódnak a jövedelmek. A társadalom alsó és felső decilise közötti jövedelemkülönbség már 8-9-szeres, ami Európa nyugati felén példátlannak számítana. Ráadásul a felső százezer család a többség számára irritálóan magas életszínvonalon fogyaszt, és a többség úgy érzi, hogy ezt nem a valós teljesítmény vagy a meglévő tőke felelős befektetése révén teheti, hanem a "bulizás", az adócsalás, a politikai korrupció, az összejátszás és - esetleg - a szerencse biztosítja mindezt. Ez felerősíti a szélsőséges nézeteket és hatalmas indulatokat kelt a társadalom mélyebb rétegeiben. A gazdagellenes hangulat társadalmi robbanásveszéllyel fenyeget, eközben a politikai erők egy része - balról is, jobbról is - még rá is játszik erre.

- A többszöri útvesztésért tehát másokat nemigen hibáztathatunk?

- Tévutak korában is jellemezték a magyar fejlődést, de a korábbi évtizedekben inkább a külső körülmények voltak meghatározóak: Trianon, a második világháború, a létező szocializmus. Az utóbbi 18 évben azonban kivételesen kedvező nemzetközi körülmények között fejlődhettünk volna, az időszak nagy részében a világgazdaság konjunktúrában volt, olcsók voltak a hitelek, megvolt a nemzetközi bizalom az ország iránt, amit az EU-csatlakozás is jelzett. A lehetőséggel nem tudtunk élni, és most már az az illúziónk sem maradt meg, hogy újabb húsz év múlva talán mégis sikerül felzárkóznunk Európa boldogabb feléhez.