Örömteli, hogy a Fidesz megüzente a Jobbiknak, ne tegye kampánytémává a devizahitelesek ügyét. Örömöm csak akkor lett volna nagyobb, ha a következő sorokban nem azt olvastam volna, hogy a devizahitelezés a Gyurcsány−Bajnai-kormány hibája. Ha úgy vesszük, igen, ha úgy vesszük, nem. Az idei költségvetésben még mindig 200 milliárd forint körüli összeget fizetünk a Fidesz-kormány alatt bevezetett támogatott lakáshitelek után − holott a konstrukciót 2003-ban megállították. Elgondolni is nehéz, milyen helyzetben lett volna az államháztartás, ha a konstrukció még élt volna, amikor a válság elkapta Magyarországot. Persze, hasonlóképp visszatetszést keltő, amikor a szocialista párt kéri számon a Fideszen, hogy az semmit sem tesz a devizahitelesekért − ami érdemi lépés történt az ügyben, azok mögött döntő részben a Fidesz-kormány kezdeményezése áll.

A Napi Gazdaság keddi számának cikke

A közös "bűnt" nem kell magyarázni − a legjobb lenne, ha politikai helyett valóban szakmai kérdésként kezelnénk a témát. Már csak azért is, mert ahogy az átlagpolgárnak, úgy a devizahitel ellen most ágáló Fidesz- vagy épp MSZP-képviselőknek a fejéhez sem szorítottak fegyvert, hogy felvegyék devizahitelüket (amit azután annak rendje és módja szerint közülük igen sokan végtörlesztettek). De megtették. Nem is lehet őket ezért szidni, hiszen közel áll a valósághoz Király Júlia, az MNB korábbi alelnökének véleménye, aki szerint a 2000-es évek derekán minden közgazdasági Nobel-díjas devizában adósodott volna el Magyarországon.

De veszélyes vizekre érkeztünk az elmúlt napokban. Amikor egy ország miniszterelnöke egy bírói döntés után egy elsőfokú, azóta minden fél által megfellebbezett horvát ítéletre utalva nemtetszését fejezi ki az igazságszolgáltatás teljesítménye miatt, amikor közel becsületsértően megfeddi az irányában több mint lojális felügyeleti vezetőt, aki (a bíróság kérésére) szigorúan szakmai alapon mondja el (alaposan félremagyarázott) véleményét a kérdésben, amikor az igazságügy-miniszter megtalálja (?) az alaki okot arra, hogy mégse az írott jog érvényesüljön a fél évtizede írott szerződéseknél, ott baj van. S bár tisztelem Csányi Sándor felelősségvállalását, amelyet a hazai élelmiszeripar megtartása, fejlesztése érdekében tesz, nem dőlök be annak (bár átvitt értelemben üzenetértékű), hogy épp a vágóhíd-építési programnak köszönhetően szórta ki a Navracsics-nyilatkozat utáni percekben a nevesítetten hozzá köthető OTP-részvényeit. Itt ugyanis már sokkal többről van szó, mint 300−700 (mennyi is pontosan?) milliárd forintról. Senki sem vitatja, hogy a devizahitelek az adósok döntő részének rendkívül komoly terhet jelentenek, s az is tény, hogy az adósok közel 20 százaléka már képtelen törleszteni. (Most ne beszéljünk azokról, akik - felülve a szélre - nem akarnak fizetni.) Nekik megoldást kell kínálni, s e téren helye van bizony az állam gondoskodásának és a bankok felelősségvállalásának is. De a leginkább annak van helye, hogy az adósok szembenézzenek magukkal és ráébredjenek arra, hogy egyetlen helyen van/lenne mód a bankok felelősségét firtatni: a nagy hitelezési verseny közben olyan embereknek is adtak hitelt - köztük nekem is - , akiknek nem szabadott volna, mert a klasszikus feltételek (jövedelem, fedezet stb.) erre nem adtak volna lehetőséget. (Nagy kérdés, mi lett volna, ha a mindenkori ombudsman vagy a politika zöld utat ad a bankok által szorgalmazott pozitív adóslistának.)

A fenti ügyben igen, számon lehet kérni a bankokat, de akkor tessék elgondolkodni azon is, hogy milyen kényelmes is lenne a szülőkkel egy lakásban laknia a már kétgyerekes családnak vagy az elmúlt öt évben ötödször költözni, mert a lakást kiadó tulajdonosnak szüksége volt a bérelt ingatlanra. Sokan, tudom, elvesztették már az önálló lakást (messze kevesebben, mint a nagy hangú adósmentők hirdetni szeretik), de a többség még mindig élvezi a saját lakás előnyeit (persze, a hátrányait is).

Orbán Viktor régóta hangoztatja: új, magyar bankrendszerre van szükség. Sok-sok személyes beszélgetés során vált egyértelművé számomra, hogy a magyar topbankárok döntő része jobboldali érzelmű, csendben még talán támogatják is ezeket az irányokat. De az út, amelyen a kormány elindul - ha szerdán olyan döntés születik, ami visszamenőlegesen, mesterségesen annullálja a szerződéseket - , aligha járható és nemcsak a jogbiztonság okán. Kivéreztethetjük a devizahitelezésben részt vevő, de ne feledjük, a polgárokat új lakáshoz segítő, mellesleg építőipari munkahelyek tömegét s így komoly adóbevételt hozó, zömében külföldi bankokat, ám ezáltal nem teremtünk új bankrendszert. Ha pedig már az ország egyik zászlóshajója, a legnagyobb magyar "multi" árboca is megroppan, akkor kiváltképp indokolt az óvatosság − a pénzügyek világtengerén aligha lehet abban bízni, hogy a Duna Takarék majd kellő védelmet tud nyújtani az egyénnek, főleg nem a magyar gazdaságnak.