Elkerülte a legrosszabbat Magyarország

Az tény, hogy a legrosszabbat sikerült elkerülni, de az előző hétéves kerethez képest vesztett az ország - körülbelül ötmilliárd eurót. (A mostani alku szerint Magyarország 2011-es árakon számolva 20,4 milliárd eurónyi forrás lehívására lesz jogosult.) Ez nem meglepetés, hiszen borítékolható volt, hogy kisebb tortából kevesebbet kapunk. Egyrészt mert a mostanira vitára láthatóan rányomta a bélyegét a válsághangulat (ezzel Győri Enikő, EU-ügyekért felelős államtitkár is érvelt, mondván: szerinte a két időszak nem összehasonlítható, miután az előző hétéves költségvetést konjunktúrában fogadták el, míg a mostanit válságban), másrészt az előző hétéves periódusbeli nagyon jónak tekinthető pozíciót a jelenlegi helyzetben vélhetően nem is lehetett volna megtartani - leszámítva azokat a politikai malőröket, amelyek vélhetően még be nem vallottan is, de meghatározhatták Magyarország érdekérvényesítési mozgásterét a tárgyalások során. A kérdés tehát az volt, hogy mekkora veszteséggel kell beérni - természetesen akkor, ha az Európai Parlament nem vétózza meg a most kialkudott költségvetést.

Nagy hátrányból indultunk

A kiinduló pontnak számító európai bizottsági javaslat (amit a magyar kormány alapból elfogadhatatlannak tartott), Magyarországot érintette volna talán a legrosszabbul, miután a bizottság által alkalmazott számítások alapján egyebek mellett a kohéziós forrásokból mintegy 30 százalékot vágott volna, a kifizetések maximumát (capping) pedig a GDP 2,5 százalékában határozta volna meg egységesen, minden tagállamra vonatkozóan. Emellett igen keményen érintette volna a magyar költségvetést az is, ha az áfa-elszámolhatóság megszűnt volna és az önrészt 75 százalékra csökkentették volna.

Miután a nettó befizető tagállamok kardoskodását látva az borítékolható volt, hogy kisebb lesz az uniós büdzsé és kevesebb uniós forráshoz juthatunk a következő hét évben, a magyar kormány legfőbb célkitűzése csak az lehetett, hogy minimalizálja a veszteségeket. Ennek értelmében a főbb célkitűzések között a capping szintjének emelése, a Közös Agrárpolitika szinten tartása - ezen belül a magyar gazdáknak járó támogatások átlag körüli szinten tartása - szerepelt, valamint az, hogy a felhasználási szabályok ne változzanak (áfa-elszámolhatóság, társfinanszírozási ráta mértéke).

Mi lett belőle?

Az már a csütörtök-pénteki rendkívüli csúcs előtt szinte biztosra vehető volt, hogy a kohéziós forrásokat és az agrárpolitikát nem "bántják", vagyis ezek a keretek nem csökkennek, illetve az, hogy a válság által leginkább sújtott országok külön elbírálás alá esnek. (Az, hogy a kohéziós és agrárpolitika forrásai nem csökkentek, nagyban annak is köszönhető volt, hogy előbbiért - Magyarország kezdeményezésére - egy 12 országból országcsoport, a "Kohézió barátai" is kardoskodott Lengyelország vezetésével, míg utóbbiért főleg Franciaország és mellette Lengyelország harcolt keményen.)

A nettó számok tekintetében az jelenthető ki, hogy jól jártunk, amennyiben továbbra is a legnagyobb kedvezményezettek között tudhatjuk magunkat. A miniszterelnök értékeléséből az derült ki, hogy az egy főre jutó támogatások alapján Magyarország lesz a második legnagyobb kedvezményezettje az EU támogatási rendszerének. Hét év alatt a magyarok fejenként 712 ezer forintnyi támogatáshoz jutnak (amennyiben sikerül maradéktalanul lehívni a keretet) a most lezáruló ciklusban kapott 660 ezer forinttal szemben. Ettől jobban ebből a szempontból Magyarországnál csak Litvánia járt. Nettó összegben pedig a harmadik legnagyobb összeg jöhet Magyarországra az évtized második felében.

A kormányfő szerint a Magyarországnak 2014 és 2020 között járó 7080 milliárd forintos pozitívum a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 3,6 százalékának felel meg. E mutató tekintetében csak Bulgária előzi meg Magyarországot. A mostani ciklusban Magyarország a hetedik volt ebben a sorrendben. A nettó pozíció teljes összegét összevetve Magyarország 2014 és 2020 között a harmadik helyen lesz a jelenlegi ötödikkel szemben.

 

 

Ami a maximált kifizetéseket illeti: az nyilvánvaló volt, hogy a Magyarországnak a 2007-2013 közötti időszakban meghatározott 3,5 százalékos szintnél jóval alacsonyabbal kell beérnie. Még a novemberi csúcs előtti helyzet szerint a lehetőség a 2,41 és 2,99 közötti sávra korlátozódott. Ehhez képest a csütörtöki megállapodás értelmében a transzferek maximum szintjét minden tagállam esetében a GDP 2,35 százalékában állapították meg. Azokra a tagállamokra viszont, amelyek 2013 előtt váltak EU-tagokká és az átlag GDP-növekedésük a 2008-10-es időszakban mínusz 1 százalék alatt volt - így Magyarország esetében is -, 10 százalékkal magasabb szintet állapít meg a dokumentum, azaz 2,59 százalékos cappinget. A megállapodásról szóló dokumentum azonban azt is megjegyzi, hogy a jelenlegi gazdasági körülményekre tekintettel a capping-szabály alkalmazása nem eredményezheti azt, hogy nemzeti allokáció reál értelemben a 2007-13-as időszaki szint 110 százalékát meghaladja. A megítélt 2,59 százalékos capping tehát elmarad ugyan az előzetesen látott 2,99 százalékos maximálisan elérhető szinttől, de magasabb lett az Európai Bizottság javaslatában előirányzottnál.

Emellett sikerült elérni, hogy a legszegényebb régióknak extra forrásokat is megítél az új büdzsé, e tekintetben Magyarország járt a legjobban, egy 1,56 milliárd eurós kiegészítő borítékkal. (A hét magyarországi régióból hat a legszegényebbek közé tartozik).

A szabályozások terén szintén elérte a magyar vezetés a célját, miután megmaradt az áfa elszámolhatósága, és a társfinanszírozási ráta is 85 százalékon maradt. Korábbi javaslatok szerint utóbbit 75 százalékra akarták levinni. Ezek a kérdések Magyarország szempontjából kulcsfontosságúak voltak, hiszen - magyar döntéshozói érvelés szerint  - extra terhet raktak volna a magyar költségvetésre.

Siker vagy bukás?

Tehát, ha azt nézzük, hogy Magyarország körülbelül 5 milliárd eurót bukott a jelenlegi hétéves ciklushoz képest, akkor azt mondhatjuk, hogy  rosszul járt az ország. Ha viszont azt nézzük, hogy a bizottsági javaslat alapján kijött mintegy 30 százalékos, a tárgyalások köztes állása alapján pedig még ennél is nagyobbnak kinéző forrásveszteséget sikerült körülbelül 12 százalékra mérsékelni a nettó befizető országok költségcsökkentési akarata mellett, akkor viszont azt mondhatjuk, hogy jól járt Magyarország.

Azt viszont, hogy az állampolgárok mennyire érzik majd ennek a "megnyert" keretnek az áldásos hatását, illetve hogy mennyire hiányzik majd a most "elveszített" forrás, azon fog múlni, hogy egyáltalán le tudja-e az ország hívni és el tudja-e értelmesen költeni ezeket pénzeket. Ez pedig, ahogy a most záruló ciklus tanulságaiból is látszik, nem is olyan egyszerű.