Az egészségügyi stratégiai anyag helyzetelemzéssel indul. A készítők mindjárt a második bekezdésben leszögezik, a 2010-2014 közötti időszak alapvetően orvosolta a korábbi kormányzat gondatlan tevékenysége következtében kialakult torzulásokat. És azt is fontosnak tartották megjegyezni, hogy "az időszak sikerei mellett az erősen restriktív globális környezet" okozza a szűk mozgásteret és az alulfinaszírozottságot.

Megerősítik a 2011-ben megalkotott Semmelweis tervet, úgyis, mint a már mögöttünk, s úgyis, mint a még elöttünk álló 2014-2020 közötti időszak vezérfonalát, koncepcionális alapját. Az elérendő célok között pedig többek között a következőket olvashatjuk: az egészségi állapot javítása, plusz két, egészségben eltöltött év, az egészség egyéni és társadalmi értékének növelése, és persze az egészségtudatos magatartás elősegítése.

Örökzöld témaként fókuszban marad a területi egészség-egyenlőtlenségek csökkentése valamint a társadalmi kockázatközösségen alapuló egészségügyi ellátó rendszerhez való hozzáférés lehetőségeinek a javítása.

Hogy azért van még mit tenni, arra egy elejtett megjegyzés utal: A 2012-ben már alapjaiban átszervezett hazai onkológiai ellátórendszerben újra egységes szervezeti és működési rendszert kell létrehozni, mert a munkaanyagban olvasható sommás megállapítás szerint az onkológiai ellátás, mint a hazai egészségügy legnagyobb költségigényű ágazata jelenleg dekoncentráltan, eltérő elvek alapján működik, megkérdőjelezhető hatékonysággal.

Többször is kiemelik az anyagban, hogy minden kormányzati döntést és változtatást népegészségügyi szempontból meghatározott prioritások mentén szükséges megtenni.

Ezt hozták az uniós források

Az anyag részletezi a Semmelweis Terv eddigi megvalósítását, akit érdekel, ide kattintva elolvashatja. Majd sorba veszik a 2007-2013 közötti időszak uniós fejlesztéseinek eredményeit, melyek közé sorolják az ellátórendszer hatékonyságának növelését, a háziorvosok kapuőri szerepének erősítését, a járóbeteg-szakellátásba juttatott plusz forrásokat. Ide kerül az aktiv fekvőbeteg-ellátás koncentrálása és a struktúraváltás támogatása is.

Az uniós támogatások felhasználásáról azt írják a stratégia alkotói: az egészségügyi beruházások szükségesek, de nem elégségesek az egészségi állapot javulásához, a megvalósult fejlesztések mindenesetre nagy valószínűséggel képesek lesznek hozzájárulni az egészség-egyenlőtlenségek csökkentéséhez.

A remény jogosságát azért erősen megkérdőjelezik a napi gyakorlat tapasztalatai.  Uniós forrásból például kihasználatlanságra és kihasználhatatlanságra ítélt kistérségi szakrendelők sorát hozták létre hátrányos helyzetű kistérségekben, a működtetéshez szükséges emberi és anyagi erőforrások nélkül. Sőt, olykor még a legelemibb tervezési követelményeknek is fittyet hánytak, mint például Rétságon, ahol a főúttól és a tömegközlekedéstől 1,5 km-re, egy domb tetejére sikerült felépíteni az egészségügyi intézményt. Így talán nem csoda, hogy a csillogó-villogó kistérségi szakrendelőkben szokásos, félóránként egy beteg típusú kihasználtság is álom maradt.

Budapest nagyon lemaradt

A stratégiai anyagban megállapítástják, hogy az egy kórházi ágyra, illetve egy fekvőbetegre jutó megyei fajlagos támogatás-allokációs adatok tükrében Budapest lényegesen alacsonyabb arányban részesült a támogatásokban, mint amilyen mértékben a folyó finanszírozási forrásokból való részesedés (18,6 százalék) és az elkerülhető halálozás mértékének (16,7 százalék) összevetése alapján indokolható lett volna.

Akármilyen meghökkentő, Budapest az egy ágyra vetített támogatás és az egy fekvőbetegre eső támogatás alapján is elmarad el az országos átlagtól, miközben migrációs adatok szerint a környező megyékből az ellátásra szorulók 25-33 százaléka Budapestre jár a szolgáltatást igénybe venni. (Ezekre a budapesti kapacitásokra alapozták a Budapestet és hat megyét összefogó, három központi egészségügyi térséget, mely összesen 4,5 millió lakos ellátásáért felelős.)

Ilyen a magyar állampolgár egészségi állapota egy uniós átlagpolgáréhoz képest

A 100 ezer lakosra jutó teljes halálozást mutató magyar adatok nagyjából kétszeresei az EU-ban mérhető legalacsonyabb standardizált halálozási értékeknek. A születéskor várható élettartam 5, az egészségben töltött életévek száma több, mint 3 évvel marad el az EU-ban várhatótól - olvasható a tanulmányban. Azonban azt is megállapítják: a várható élettartam és az egészségben töltött évek száma is nagyban függ a társadalom és annak részcsoportjainak a szociális állapotától, egészségmagatartásától és a vélt (vagy valós) körülményváltozásoktól. A várható élettartam mértékét természetesen a lakóhelyi környezetben érvényesülő egészségügyi ellátási egyenlőtlenségek is jelentősen befolyásolják.

A munkaanyag szerint a magyar alapellátás jelenleg legjobban fenyegetett, kiüresedő szakmái a háziorvosi és fogászati szakterület. Az ország hátrányos és leghátrányosabb régióiban a háziorvos és védőnőhiány magasabb arányú, mint az ország más területein. A készítők becslése szerint a jelenlegi korfa miatt a magyar háziorvosi kar a következő 10 évben 4 ezer orvossal csökken - ez lényegében teljes hat évfolyamnyi medikusnak felel meg -, emellett az alapellátásból hiányoznak a háziorvosi kapuőri szerephez szükséges kiegészítő szakmák és források, az épület és eszközállomány pedig területenként változó, de nem túl bíztató. A kórházi és szakrendelő ellátásban pedig 2006-2012 között 2-3 százalékkal csökkent a szakdolgozók,15 százalékkal az orvosok, 27 százalékkal pedig a műszaki hátteret biztosítók száma.

A szakellátás jelenlegi helyzetéről sem fest jobb képet az ágazati stratégia. A következő időszak tervezésének is alapjául szolgáló, az ellátási aránytalanságok megszűntetését megcélzó Semmelweis Terv jelentős eltérésekkel húzta meg az ellátási területek és a hozzájuk rendelt kapacitások határvonalait. Így néz ki például a 10.000 lakosra jutó kapacitás térségenként:

Így osztották ki a szakorvosi órákat

A tanulmányírók szerint rendbetett egészségügyben, szakorvosi órákban kifejezve Dél-Dunántúlon 300 szakorvosi óra jut tízezer lakosra, a lényegében Budapestet és Pest megyét takaró Észak-közép Magyarországon, és a Nyugat-Dunántúlon ugyanennyi embernek csak 200 szakorvosi óra jár.

A Budapestet és Pest megyét magában foglaló központi régió infrastruktúrális ellátottsága első látásra jobb (73 százalékos) mint a konvergencia régióké (63 százalék). Itt azért figyelembe kell venni, hogy a budapesti intézményeket nem csak a progresszivitás legmagasabb szintjein, hanem a teljes vertikumban is igénybe veszik a környező megyék lakosai.

Összességében a "pénz-paripa-fegyver" elosztásnál a központi régió a magyar átlag alatt van, az azon kívül esők viszont átlag feletti kapaciásokhoz, és finanszírozáshoz jutottak.De persze nem mindenhol. Míg Pécsen, Szegeden, vagy Debrecenben ma a budapestinél jobb ellátáshoz lehet jutni, van olyan hétezer lakosú járási székhely az országban - mint például Kunszentmiklós - , ahol a városi szakrendelő mindössze öt alapszakmával működik, még sebészeti szakrendelés sincsen. A "diagnosztikát" pedig egy heti egy alkalommal működő ultrahang biztosítja, röntgen nincs is a városban.

Az ágykapacitást és a társuló költségeket így összegzi a munkaanyag: 1990-től két lépcsőben mintegy 34 ezerrel csökkent a hazai kórházi ágyak száma. Az első tíz évben mintegy 21,5 ezer ágyat, majd a következő 10 évben további 12,5 ezer ágyat szüntettek meg. Az összegzett kiadások azonban növekedtek,az elmúlt 15 év alatt az egy kórházi ágyra eső éves kiadás 1,2 millió forintról 6,2 millió forintra növekedett.

Ennyit áldozunk pluszban, saját zsebből

Az állam mellett a lakosság is költ az egészségügyre,e kiadások aránya eléri a GDP 2,3 százalékát, azaz meghaladja az állami honvédelmi kiadások nagységát. A "magánfinanszírozású" egészségügyi kiadások közül a gyógyszerre fordított kiadások aránya a legmagasabb, de az "ingyenes" fekvő- és járóbeteg ellátásban elköltött pénzek csaknem elérik a gyógyszerre fordított összegek mértékét.  A "magánegészségügyi" kiadások 2010-ben 26,1 ezer forintot jelentettek fejenként.

A tanulmány szerző szerint csaknem a GDP 1 százalékát kitevő háttér egészségpiac működik Magyarországon, mely a napi tapasztalat szerint sokszor alig választható el az állami rendszer egyes elemeitől. Ide tartozik természetesen a hálapénz rendszerszintű problémája is, mely strukturálatlan és átláthatatlan formában számos területen jelen van.