Megszületett a nagy mű, igen: a magyar kormány benyújtotta és nyilvánosságra is hozta a minden piaci szereplő által már régóta félt és várt 2012-es konvergenciaprogramot. Sőt, az érdeklődők nem egy szimpla, nyolcvanoldalas dolgozatot kaptak kézhez; hanem - a legrosszabb Matocsy-hagyományoknak megfelelően - egy egész antológiát, amely arra hivatott, hogy igazolja: az Orbán-kormány gazdaságpolitikája tervszerű, kidolgozott és a folyamatok jó irányba, teljesen ellenőrzötten haladnak. Jellemző módon a dokumentum első mondata így szól: "A 2011 első negyedévében meghirdetett Széll Kálmán terv minden szempontból sikeresnek tekinthető."

A három az egyben megoldás előnye, hogy az elemzőknek - és a brüsszeli gazdaságpolitikusoknak - nem kell egyszerre különböző, esetleg inkonzisztens elképzeléseket végigolvasni. Ehelyett egyszerre tanulmányozhatják a nemzeti reformprogramot, az Európa 2020 célkitűzéseket, valamint - csak úgy mellesleg - a konvergenciaprogram legújabb változatát. Hátránya viszont, hogy nem lehet háromszor a nyilvánosság elé állni és büszkén ismertetni a nagyívű elképzeléseket - elég csak az első Széll Kálmán terv tavaly március elseji ünnepélyes bejelentésére emlékeznünk. Idén viszont elmaradt az ünnepélyesség - talán nem véletlenül.

Az angol fordítással együtt 505 oldalas dokumentum-sorozatot átolvasva egyértelműen kimondható, hogy a Matolcsy-tárca jó tanuló módjára felmondta leckét: az Európai Bizottság megkapta a szakmainak tűnő levezetést arról, hogy mindenáron tartjuk a korábban vállalt, a külső konjunktúrát tekintve különösen agresszív deficitcsökkentési pályát. A levezetésből az is egyértelmű, hogy miközben komoly kreatív energiákat mozgósított a kormányzat, hogy a kifutó ágazati különadókat gyakorlatilag ugyanazoktól a szereplőktől újra beszedje, a nem megszorításokat most már a lakosság egészére kénytelen terhelni.

Eközben jól láthatóak a stagnáló gazdaság és az növekvő adóterhelés következményei: 2012-ben nem nő a foglalkoztatás, az infláció megugrik és évekre magasabb pályára kerül, a kisadók kivezetése abból áll, hogy az utóbbi két évben megalkotott új adónemekből néhányat összevonnak, a nominális GDP a vártnál is lassabban bővül. A bizalomhiányos magyar gazdaságban az sem meglepő, hogy a GDP-arányos államadósság sehogy - értsd: a nagy magán-nyugdíjpénztári vagyon feláldozása ellenére - sem képes érdemben mérséklődni. Ahogy azt egy londoni elemző megfogalmazta: a program rövid távon, költségvetési értelemben előrelépést jelent, bár ahhoz önmagában valószínűleg nem lesz elég, hogy eloszlassa a kibocsátási potenciállal és az adósságdinamika fenntarthatóságával kapcsolatos középtávú piaci aggályokat. Eközben a kiadásoldali reformok csak visszafogottan szerepelnek a dokumentumban.

Bár már 2011. áprilisában is nehezen elérhetőnek tűnt a 2012-re megcélzott 3,0 (konzervatív módon számolt), illetve 3,6 százalékos (dinamikusan prognosztizált) GDP-növekedési ütem, a 0,1 százalékos beismerés (ön)arculcsapásként is tekinthető. A 2013-ra várt 1,6 százalék pedig fele/harmada a korábbi prognózisoknak.

Én pedig csak röviden annyit szeretnék kérdeznI: mitől lesz itt növekedés?


A szerző a Napi Gazdaság lapszerkesztője.