A Parlamentben elfogadott és tegnap óta hatályos végtörlesztési törvény ugyanis nem rendelkezik arról, hogy a fix árfolyamon történő végtörlesztés esetén a hiteladós milyen kölcsönnel válthatja ki korábbi, jellemzően svájci frankban felvett kölcsönét. Így viszont a korábbi jogszabályok érvényesek e területen. A kormány ugyan a nyáron − az uniós előírások miatt − kénytelen volt elvben megengedni az új jelzáloghitelek folyósítását devizában, de lényegében elérhetetlenné is tette őket azzal, hogy csak azoknak tette lehetővé, akiknek jövedelme dokumentálhatóan devizában keletkezik és mértéke meghaladja a mindenkori minimálbér tizenötszörösét.
A kabinet a nyári módosításkor hatályban tartotta azt a kitételt, amely szerint a rendelet tartalmát nem kell alkalmazni a magánszemélyek hitelkiváltó hitelei esetében. E tekintetben az elvárás az, hogy az új kölcsön euró-, euróalapú vagy forinthitel legyen és a hiteltartozás fennálló összege ne növekedjen. A végtörlesztés révén a 20-30 százalékos tőketartozás-csökkenés okán − kell-e mondani − bőven teljesül az egyetlen korlátozó elem, így tehát szabad az út az euróhitelre váltás előtt.
Bár az épp az árfolyamkockázattól menekülő adósok körében aligha várható komoly igény a megoldás iránt, kétségtelen, hogy az euróalapú és a forint-jelzáloghitelek átlagos évesített kamatlába között az MNB statisztikái szerint júliusban több mint 3 százalékpont volt a különbség. Ez a várhatóan akciós forinthitel-megoldásokkal szemben is elég tartalékot és kisebb törlesztőrészletet eredményezhet. Más kérdés, hogy az árfolyamkockázat ugyanúgy benne marad a rendszerben és a makroszempontokat − az ország devizakitettségének csökkentését − sem szolgálná az euróhitel. Ugyanakkor ez utóbbit sokkal inkább a szabályozást hozó gazdaságpolitikának, semmint a döntést hozó ügyfeleknek kell(ett volna) mérlegelni.