A Napi Gazdaság pénteki számának cikke

− Hogyan látja az egy éve tartó átalakulási folyamatot az egészségügyben?

− Szerintem a fő probléma az, hogy a jelenlegi egészségügyi kormányzat kommunikációja és az általuk végrehajtott intézkedések valós hatása köszönő viszonyban sincs egymással. A  tüdőgondozó hálózat felszámolásánál például a kötelező tüdőszűrés megszűnését  kommunikálják, csakhogy ez nem a jogszabálytól szűnik meg, hanem a megbetegedések alacsony száma miatt.

− Az államosításról mit gondol?

− Teljesen érdektelen, hogy az egészségügyi intézményeknek ki a tulajdonosa, az elvárás velük szemben a hatékony gyógyítás. Az olcsóbb energiabeszerzéshez elég lett volna, ha a központi közbeszerzési igazgatóság tesz egy ajánlást. Bármilyen tulajdonosi struktúrában ki lehetett volna használni a közös beszerzés és áralku előnyeit. Felmerül a gyanú, hogy itt nem csak a megtakarításról volt szó. Néhány személy vagy szervezet hihetetlenül nagy hatalmat kapott arra, hogy mit rendeljen és kitől, a folyamat átláthatósága pedig bizonytalan − mindenesetre lehetővé tesz olyan alkukat, amelyek nem feltétlenül csak a köz érdekét szolgálják.

Erőfölényben az informális csatornák?

− A beszerző, a Gyemszi, utasítást az államtitkárságtól kap, nem?

− Az én információim szerint az utasítási lánc két csatornán működik: van egy formális és egy informális része, s úgy tudom, az informálisnak nehezebb ellentmondani. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az utasítások az államtitkárságtól jönnek, feltehetően a jelenlegi kormánypárt körüli gazdasági érdekcsoportok lobbiereje több nagyságrenddel nagyobb az egészségügyi államtitkárságénál, amire nagyon sok bizonyíték van. Az államtitkárság is több ízben elismerte, hogy olyan jogszabály-, illetve törvénymódosítások történtek, amelyekről ők előzetesen nem tudtak, velük nem egyeztették. Emellett hiába képviselnek sokkal szakmaibb érveket sokszor, azt más csoportok nem hagyják érvényesülni. Az államtitkárságnál még van nyoma a szakmai tisztességnek, ami nem mindig izgat másokat.

 

Kép: Napi Gazdaság, Katona Vanda

− Tudjuk egyáltalán, mi az elvárás az egészségüggyel szemben?

− A legfontosabb elvárás szerintem az egészségben eltöltött évek számának növelése volna, ezt a jelenlegi kormányzatnál én nem érzékelem. Sokkal inkább elvárás az egészségügy vezetőivel szemben a költségvetési maradékelv alapján szétosztott minimális pénzek további csökkentése − hogy ez miként hat a várható élettartamra, még szempontként sem merül fel. Csak egy példa erre az onkológiai hálózat átszervezése, amellyel a daganatos betegek gyógyszerhez jutási lehetőségeit nehezítették.

Felesleges a térségi rendszer

− A spórolás szándéka indította el az egyre nagyobb hullámokat verő kényszernyugdíjazást is.

− Csakhogy nem számoltak azzal, hogy ez a fenyegetettség a 45 év körüli orvosokat is el fogja gondolkoztatni, vajon itt kell-e befejezni a pályafutásukat. Ez nem csak azt jelenti, hogy 62 évesen el kell menni, hanem kérdésessé teszi, hogy egy osztályvezető főorvos hány évig maradhat posztján. A kórházigazgatók korának ebből a szempontból nincs jelentősége. Szinte semmilyen funkciójuk nincs, nem nyilatkozhatnak, nem múlik rajtuk az intézmény működése, még a tervezésbe sem vonják be őket a stratégiai jellegű döntéseknél.

− Lát megoldást a hr-bombára?

− Sürgősen rendezni kell a kompetenciákat, a nővérekre, szakdolgozókra lényegesen több feladatot kell bízni. Amíg országosan megmarad a jelenlegi, egy a négyhez orvos/szakdolgozó arány, addig csak orvoshiány lehet.

− Hogyan vizsgázott a térségi rendszer?

− Erről nincs elég információm, de alapvetően azt gondolom, azért nincs ezzel probléma, mert senki nem tartja be az előírásokat. Szerintem az egész úgy felesleges, ahogy van. Bőven elég lenne, ha a négy alapszakmában meghatároznák minden lakcímhez a kötelező ellátás helyét, ahonnan szükség esetén továbbutalják a betegeket. Tömegesen érezhető változást szerintem se pozitív, se negatív irányban nem hozott, a területi ellátási kötelezettség (tek) változása a betegek nagyobbik hányadát valószínűleg egyáltalán nem érintette, kivéve ott, ahol megszűntek intézmények. A mentők pedig tek nélkül is oda mennek, ahova kell.

− Csak az a kérdés, hogy ha saját szakállukra szállítanak, vajon fogadják-e ott a beteget.

− Aki ellátásra szorulót elküld azért, mert kevés a tvk-ja (teljesítményvolumen-korlát), azt az intézményt meg kell büntetni, mert tisztességtelen. Ha működne a tisztiorvosi szolgálat, felelősségre lehetne vonni az intézményt.

− Miért, nem működik?

− Amíg a megyei kormányhivatalok nem jöttek létre és nem rendelték alájuk a tisztiorvosi szolgálat intézeteit, addig országos hatáskörű félkatonai szervezet volt, az országos tiszti főorvos pedig egy személyben rendelkezett mind a négyezer ember munkaidejével és eszközeivel. Amikor az intézeteket leválasztották, az országos tiszti főorvos egyetlen hadra fogható beosztott nélkül maradt: csak tárgyalhat a megyei kormányhivatalok vezetőin keresztül a népegészségügyi szakigazgatási szervezet vezető tiszti orvosával és szakmai útmutatást adhat, ami egészen más, mint a közvetlen utasítás. Politikai irányítás alá került a tisztiorvosi szolgálat, miként a szakfelügyeleti rendszer is. A szakfelügyelő főorvosok önállóan ma már sehova nem mehetnek és semmit nem csinálhatnak, csak ha erre a megyei kormányhivatal népegészségügyi szakigazgatási szervével szerződést kötöttek. A feladatra pedig a korábbi egymilliárd helyett 120 millió forint áll rendelkezésre. Az állam a tulajdonában lévő intézményeknek maga határozza meg a minimális minőségi követelményeket, saját maga ellenőriz is − ezt jelenleg fel is függesztették −,  a nyilatkozást erről pedig megtiltja. Hogy beszélhetünk így érdemi ellenőrzésről?

− És az OEP hatáskörének szűkítése?

− Az OEP feladatkörének egy része is a megyei kormányhivatalokhoz került, másik része szerencsére érintetlen, ami azért lényeges, mert az egészségügy addig működik, amíg az OEP havonta, jól-rosszul, de utalja a pénzt. Ha ebbe a rendszerbe a legkisebb porszem kerül, összeomlik az egész országban az ellátás.

− Miként annak is beláthatatlan a következménye, ha az ÁNTSZ mégiscsak ellenőrizni kezdi a minimumfeltételek betartását.

− Nem kellett volna betarthatatlan szabályt hozni. A minimumfeltételek elkészítése emberfeletti munka, amit csak megfelelő szakmai, pénzügyi döntéshozatali mechanizmus és jelentős társadalmi kontroll mellett lehetne elvégezni. Ezzel szemben egy szűk szakmai lobbi meghatározta a paramétereket és többnyire beletett néhány olyan aknát, amivel az akkor éppen az asztalnál nem ülő konkurenciát kilőtte. Egy 7-800 oldalas jogszabályt egy minisztériumi apparátus képtelen néhány hét, hónap alatt úgy megtárgyalni, hogy azok összefüggéseikben is a jogalkotó szándékát tükrözzék. El lehet például lehetetleníteni egy onkológiai osztályt az intenzív vagy a laboratóriumi osztály feltételébe beépített pontokkal is.

Az új nyugdíjszabály új bezárásokhoz vezet

− Az új minimumfeltétel a hr-re helyezte a hangsúlyt, aminek fényében igencsak érdekes az új nyugdíjszabály.

− Az az "előnye" viszont megvan, hogy mivel így az ügyeleti szabályoknak sok helyen nem fognak tudni megfelelni, az ügyeleti rendszerből kimaradnak, ami hamarosan az aktív ellátás megszűnéséhez vezet...

− További bezárásokra azért számít?

− Biztos nem ez a végleges struktúra, a pénz- és a szakemberhiány kikényszeríti a további összevonást, a nyugdíjszabály pedig ezt sietteti, miközben a változtatás sebessége nem veszi figyelembe a betegek életben maradási igényeit. Az államosítási folyamat nem tűnik véglegesnek, s jó okom van feltételezni, hogy a privatizáció előkészítése zajlik.

− Mekkora kapacitás kerülhet még ki a rendszerből?

− Ezt ki kellene számolni, nyilvánosságra hozni, ez alapján lehetne tervet készíteni. Most minden jel arra utal, hogy az egységes kockázatközösségi rendszert a jelenlegi kormányzat nem kívánja fenntartani. A vagyonosabbak és a szegényebbek ellátása kettéválik, a közfinanszírozott egészségügy színvonala pedig törvényszerűen exponenciálisan romlik. Az ellátási csomagot meg kell határozni, mert eddig sem járt mindenkinek minden, és a jövőben még kevésbé fog.

− Ez így elég rosszul hangzik; miben reménykedhetünk?

− Abban, hogy egy más jogi környezetben létrejövő egészségpolitikában a közgazdasági makropálya meghatározói nem maradékelven döntenek az egészségügyre és a szociális ellátásokra fordítható forrásokról. Első lépésben meg kell határozni a biztosan elérhető összeget. Ezenkívül közmegegyezés kell arra nézve, hogy mi az egészségügy célja, és ez alapján minden döntéshozó tudomásul veszi, hogy a cél az egészségben eltölthető életévek számának növelése. Nyílt társadalmi egyeztetés keretében kell megállapodni arról, hogy mi fér bele a közfinanszírozásba, és tudomásul kell venni, hogy a technológiai fejlődés és a változó források miatt ezt évről évre aktualizálni kell.