Ahogy azt május végén részletesen bemutattuk, az elöregedő társadalmakban egyre nagyobb problémát jelent a felosztó-kirovó és folyó finanszírozású nyugdíjrendszerek fenntartása: lényegében egyre kevesebb fiatal, aktív dolgozó tart el egyre több nyugdíjast. Egy konferencián a probléma orvoslására felvetették, hogy a megoldás egy humán tőke alapú nyugdíjrendszer lehetne, amely a humán tőke megtérülését nem szakítja el annak létrehozásától/létrehozójától. A rendszer működése úgy festene, hogy a járulék nem befizetés, hanem kifizetés lenne. Leegyszerűsítve arról lenne szó, hogy a nyugdíj vagy a korhatár kiszámításakor egy pontrendszer mentén figyelembe vennék, hogy hány gyermeket vállalt egy személy. Az érvelés szerint a gyermeknevelést nagyrészt a szülők finanszírozzák - nem csak pénzben, hanem jó nagy részben időráfordítással, amelynek szintén van költsége. Vagyis elismernék azokat a nyugdíjas korban is, akik gyereket vállaltak, ezzel egy új adófizetővel gazdagítva a rendszert. (A javaslatról bővebben itt olvashat.)

Viszont a nyilvánosságban is sokan támadták a rendszert a laikusok oldaláról, akik szerint nem lehetne büntetni a nyugdíjasokat azért, mert 30-40-50 évvel korábban nem vállaltak gyereket, mivel az nem is csak akarat kérdése. Ugyanígy Farkas András nyugdíjszakértő sem tartja jónak a javaslatot, mert szerinte az a rendszer fenntarthatóságát sem segítené.

Egyrészt azért kritizálja a felvetést - ahogy arról a 24.hu-nak nyilatkozott - mert a koncepciót egy idén már 63 éves, közzététele pillanatától támadott, bár nagy hatású közgazdasági elméleti modellre építik. Paul A. Samuelson 1958-as cikke az embereket teljesen racionális gondolkodó gépekként veszi figyelembe a fogyasztás-megtakarítás ciklusainak tervezése során. Állítja, ezt a feltételezést a viselkedésalapú közgazdaságtan azóta megcáfolta.

Amiatt sem ért egyet a javaslattal, mert az elgondolás alapján a nyugdíjrendszer kizárólag felosztó-kirovó elvre épülő rendszer lehet, amelyben nincs helye semmilyen tőkefedezeti vagy más elemnek. Viszont az európai nyugdíjrendszerek utóbbi két évtizedben lezajlott reformjai más irányba mutatnak, a hibrid felépítés sikerét bizonyítják. Ilyen a tényleges vagy virtuális tőkefedezeti rendszer (svéd modell), az állami alapnyugdíj (Ausztrália, Új-Zéland, Hollandia, Dánia, stb.), a foglalkoztatói nyugdíjpillér (UK, USA, Németország, Ausztria). Úgy véli a gyerekek után járó kedvezmény önmagában nem is lehet képest biztosítani kell a megfelelő számú jövőbeni járulékfizetőt, mert egy évtizedes távlatú előny nem győzi meg a párokat, hogy vállaljanak gyermeket.

Azt is kritizálja, hogy a nyugdíjkorhatárt módosítsa a javaslat: csak fölháborodást váltana ki az érintettek körében, és a fölösleges feszültségek végső soron jobban veszélyeztetnék az egész rendszer fenntarthatóságát, mint maga a demográfiai öregedés.

A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat a szakértő szerint több szempontból is korlátozott: a járadék által meghatározott felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. De nem számol azokkal a kevéssé előrejelezhető folyamatokkal sem, mint az automatizálás, a digitalizáció, a robotika, a mesterséges intelligencia exponenciális térnyerése.

Farkas András azt is jelezte, hogy nincs egyetlen olyan ország, ahol működik a gyerekvállalástól függő nyugdíj. Viszont hasonló, de általa jobbnak tartott irány, hogy a legtöbb nyugdíjrendszerben lehetséges, hogy a nyugdíjjogosultságokat a szülők megoszthassák egymás között. E megoldások lényege, hogy a dolgozó szülő a keresete révén szerzett nyugdíjjogosultságát megfelezheti a kisgyermekükkel otthon maradó szülővel.