A közfinanszírozott egészségügy szolgáltatásainak szintje rohamosan süllyed, milyen alternatívái vannak ma a betegeknek?

A közfinanszírozott betegutakat követő beteg kevés kivételtől eltekintve csak a szerencséjének köszönheti, ha megfelelő szakmai színvonalú intézetben megfelelő tudású szakemberek kezébe kerül. A betegek nagy része nem bízik ebben, s igyekszik maga megkeresni azt az orvost, akitől (innen-onnan szerzett infromációk alapján) a megfelelő szintű ellátást reméli. Egyre többen fordulnak magánrendelőben dolgozó orvoshoz (már ha meg tudják fizetni az ott kért honoráriumot).

A magánrendelést folytató orvos (amennyiben szakmájának jellege drágább diagnosztikát vagy kórházi szolgáltatásokat is igényel) többnyire igyekszik megőrizni pozícióját a közfinanszírozott intézményrendszerben is, amit arra használ, hogy a magánrendelőjében fogadott betegek számára ezeket a közfinanszírozott ellátásokat utalványozni tudja. Magyarul, a magánbeteget behívja a kórházi ambulanciájára, ahol elintézi, hogy az megkapja a szükséges beutalókat, de az eredménnyel ismét a magánrendelőbe várja az illetőt, aki ott természetesen megfizeti az adott konzultációs díjat.

Kapcsolódó

Mi a helyzet a műtéteknél?

Ugyanúgy a magánrendelő és a közkórház között ingázik a beteg, megfizetve a megfelelő tarifákat. Magyarországon ez egy régóta kialakult, széles társadalmi konszenzusra épülő rendszer (gondoljunk pl. a szülészekre) Nagyjából mindenki elégedett, mert a megfelelő időben és színvonalon hozzájut a szükséges ellátásokhoz, az orvos elvileg adózottan jut magánrendeléses bevételhez. Egyetlen gond az, hogy amely betegnek nincs erre forrása, az ebből a rendszerből kiszorul. Mivel a szisztéma olajozottan működik, nincs az a magánkórház, amelyik felvehetné vele a versenyt.

Ezt én konszenzusos modellnek hívom, s az egészségpiac természetes reakciójának tekintem az elmúlt évtizedek elhúzódó pénzügyi-szakmai-morális válságára, ami a jelenlegi közfinanszírozott ellátási rendszert alapjaiban tette tönkre. Nem azt mondom ezzel, hogy helyeslem is ezt a gyakorlatot. Látnunk kell azonban, hogy ez még mindig jóval elfogadhatóbb az orvosok és a fizetni képes betegek számára, mint a léleknyomorító paraszolvencia gyakorlata, ahol voltaképpen senki nem tudja, hogy ki miért fizet és azért mit kaphat, hol válik bűntetté az aktus és bűnözővé a beteg vagy az orvos.

Törődik-e valaki azokkal, akik egyáltalán nem engedhetik meg maguknak a magánrendelői honoráriumot vagy a paraszolvenciát?

Ők kizárólag abban bízhatnak, hogy jószerencséjük tisztességes szakemberek kezébe veti őket, akik valódi orvosként (ápolóként, stb.) nem a jövedelemforrást, hanem a gyógyítandó beteget látják bennük. A magyar politikusok óriási mázlija, hogy ilyen típusú gyógyítóból nagyon sok van még ebben az országban: ők viszik el a hátukon (és a koszorús ereikben) azokat a problémákat és krízishelyzeteket, amik a hazai ellátórendszer mindennapjait jelentik.

Mit hozott az átalakítás az egyes szinteken az orvos-beteg kapcsolatba?

Az átalakítások az intézményrendszer makrodimenzióiban zajlanak, de egyikük sem érintette a betegellátás alapfolyamatát, a beteg-orvos kapcsolatot. Nézzük például a háziorvosi tevékenységet: milyen pozitív változásokat tudunk itt leírni? Történtek lépések a háziorvosi munka biztonságosabbá tételére? A szakmai környezet javítására? A működési költségeket ki analizálta? Vajon miért nem világos a döntéshozók előtt, hogy a háziorvosi tevékenység finanszírozásának korrektebbé tétele (magyarul: a reális ellátási költségekhez és egzisztenciális biztonsághoz szükséges többletforrások biztosítása) nélkül nincs további reform? A polgár először a háziorvosi rendelőben találkozik az egészségügyi ellátórendszerrel, az ott szerzett tapasztalatok alapvetően határozzák meg biztonságérzetét és további hozzáállását. Lelkileg kiegyensúlyozott, szakmailag magabiztos és tiszteletet érdemlő személyeket kell látniuk a polgároknak a háziorvosi székekben! A rendszer irányítóinak a felelőssége és feladata, hogy ehhez a megfelelő feltételek megteremtődjenek.

Az intézményekben közalkalmazottként dolgozó szakorvosok esetén a helyzet voltaképpen ugyanez. Világosan kell látnunk, hogy a jelenlegi közfinanszírozás szintjén sem a valós ráfordítások, sem az európaihoz közelítő jövedelmek sem valósíthatók meg. Így persze nem marad racionális alapja az egészségügyi munkaerőgazdálkodásnak, nincs hosszú távú tervezés, életpályamodell. Ahogy fentebb említettem, a közfinanszírozott intézményrendszerben orvosok tömegei dolgoznak fél- vagy negyedállásban, lényegében fizetés nélkül az utalványozó pozíció megtartásáért (s a tényleges megélhetést a magánrendelőből biztosítva), vagy pedig a megélhetés érdekében ingáznak a hét egy részében külföldi munkahelyekre. Ők egyébként meg sem jelennek a külföldre távozó orvosok statisztikáiban, azaz szerintem a migrációs kép a valóságban sokkal rosszabb annál, mint amit a hivatali adatok mutatnak.


Milyen határig piacképesek ma a magánszolgáltatók, mennyit képesek a betegek fizetni a színvolasabb ellátásért?

Ismerve a hazai magánszolgáltatók árviszonyait, s egyben analizálva saját intézményi tapasztalatainkat, szerintem 200-250 ezer forint körül lehet most az a lélaktani-piacképességi határ, amit egy magán-egészségügyi szolgáltatásért sokan hajlandóak kifizetni. Azt hiszem, ezen a határon túl kevés magyar család vállalkozik magánkiadásokra az egészségügyben, persze itt most nem a fogászatról, szülészetről vagy szépészeti beavatkozásokról beszélek.

Meg lehet-e szabadulni a konszenzuson alapuló módszertől?

Nem gondolom, hogy meg kellene szabadulni tőle, inkább legalizálni kellene. Egyszerűen ideje szakítani az intézményrendszer finanszírozására irányuló társadalombiztosítással, mivel ekkora intézményrendszert csak a hbcs-k irreálisan alacsony szinten tartásával lehet pénzügyileg hellyel-közel egyensúlyban tartani. El kell jutni oda, hogy az OEP magát az egyéni betegellátási folyamatot finanszírozza, olyan módon, hogy az ellátási aktusokról döntő, azokat utalványozó szakorvosok kapják meg ehhez az őket illető szakmai-jogi-pénzügyi önállóságot. Azaz, a közalkalmazotti lét helyett a szakorvosok szabad szellemi foglalkozású egzisztenciává válását szorgalmazom, akikkel az OEP, mint ellátásszervező regionális alapon kössön közvetlen ellátási szerződéseket.

Támaszkodjunk erős szakmai protokollokra és eljárásrendekre, s bízzuk ezekre az orvosokra vagy orvoscsoportokra a szűréseket, a kivizsgálásokat, a kezeléseket, annak eldöntését, hogy járó- vagy fekvőbeteg formában teszik-e ezt. S a meglevő területi intézményrendszer szolgáljon ezen szakemberek háttérintézményévé, szolgáltató partnerévé. Kétségkívül további előny, hogy ez a szakorvos bizonyosan szorosan fog együtt dolgozni a fentebb már megfogalmazott vágyak szerint működő háziorvosi hálózattal. Ez nyilván egy összetett, erősen leszabályozott és szigorúan ellenőrzött struktúra lenne, de hát van erre működő példa az EU több országában is.

Indokoltnak tartja az intézményrendszer további karcsúsítását?

A valós népegészségügyi szükségletek megismerését jelenleg az ellátórendszer hamis motivációi és finanszírozási kényszerfolyamatai akadályozzák. De az általam jelzett folyamatok megindulásával az intézményrendszer nyilvánvalóan a valós szükségeletek kielégítése felé fog fejlődni, szükségszerűen átalakuló szakmai kapacitásokkal. Persze a jövendő megtakarításokhoz (ha lesznek egyáltalán ilyenek, mert a mi rendszerünk legendásan alulfinanszírozott) előbb invesztálni kell, racionalizálni. Ki kell dolgozni a szabályozórendszereket, leírni a folyamatokat, ellátni őket folyamatszabályozókkal, indikátorokkal, ellenőrzési pontokkal, jogosultságokkal, stb. Nem hiszem, hogy megúszhatjuk ezt a fajta átalakulást, másként nem látok sok esélyt az ellátási színvonal emelésére, fiatal szakemberek itthon tartására. Másfajta pozitív szakmai-egzisztenciális jövőképre ennek az országnak egyszerűen nincs gazdasági lehetősége.

Lát esélyt az érdemi átalakításra?

Politikai akarat nélkül nem, a kulcs a nagypolitika, a makroközgazdászok és pénzpolitikusok ébredése sokáig nem várhat magára. A szükségletek és a periódikusan újratermelődő deficit szorításában talán felismerik, hogy alapjaiban hozzá kell nyúlni a rendszerhez.A szakpolitikának pedig újra hitelessé kell válnia, úgy, hogy  mind szellemiségében, mind a napi gyakorlatban kormányszinten kell képviselnie a valós népegészségügyi szükségletek kielégítésének, azok pénzügyi feltételrendszerének valamint az egészségügyi dolgozók hosszútávú érdekeinek összehangolását. Megítélésem szerint az orvosokkal való partneri kapcsolat nélkül lehetetlen ebből a helyzetből a sikeres jövő reményében továbblépni.

Milyen szerepe lehet a kiegészítő biztosításoknak, az üzleti biztosítóknak?

A jelenlegi rendszer és egészségpiac egyszerűen nem kedvez a klasszikus egészségbiztosítási szolgáltatások elterjedésének. Lehet, hogy (amennyiben a kormány a társadalombiztosítási irány megerősítését választja, de ha az adóalaapú finanszírozás felé megy tovább, akkor is) a következő néhány évben gondolkodni kellene az alapszintű kötelező közfinanszírozás fölé egy második (választható, nem általánosan kötelező) biztosítási lépcső (OEP-2) kialakításán. Ez a lépés azért is jó lenne, mert segítene meghatározni a kötelező társadalombiztosítás (OEP-1) szakmai-szolgáltatási csomagjának tartalmát, s ezt lehetne alapul venni az emelt szintű szolgáltatások kialakításához. Lehetne OEP- 3 az ápolásra, OEP- 4 a sportbiztosításra, a lényeg, hogy pontosan legyen meghatározva az, hogy milyen járulék vagy biztosítási díj milyen szolgáltatási körre jogosítja fel a biztosítottat. Ebben a fejlődési fázisban talán azért is jó, hogyha egy centrális szervezet határozza meg az egyes lépcsőket mert akkor az egyes részfolyamatokat és magát az átjárhatóságot is talán könnyebb ellenőrizni. Egy pénzügyileg átlátható, szakmailag korrekt rendszer itthon tartaná az egészségügyi személyzetet, és a betegek komfort- és biztonságérzetét is nyilvánvalóan fokozná.

Mennyire bonyolult egy ilyen rendszert felállítani?

Azt gondolom, hogy megfelelő kormányzati szándék esetén egy ilyen rendszer belátható időn belül összerakható és lemodellezhető lenne, valószínűleg egy komoly célcsoport - ( makroközgazdászok, egészségügyi közgazdászok, népegészségügyi és biztosítási szakemberek, statisztikusok, kontrollerek) közreműködésével.

Mivel magam csak sebész vagyok, így bármikor érhet az a vád, hogy érdemi rendszerszervezési ismeretek nélkül merészkedtem véleményt nyilvánítani ilyen átfogó jellegű kérdésekben. Nemzetközi mozgásom során azonban folyamatosan szembesülök azzal, hogy más országokban milyen erőfeszítések történnek a lakosság egészségügyi ellátásának biztosítására. Ahogy idehaza követjük (némely területen diktáljuk) a gerincsebészet (vagy egyéb orvosi szakterületek) nemzetközi fejlődési trendjeit, ugyanúgy lenne lehetőségünk megtenni ugyanezt az egészségügyi ellátás társadalombiztosítási vagy adóalapú rendszereinek szorosabb vizsgálatával, progresszív vonulatainak hazai megvalósításával. Meggyőződésem, hogy a mindenkori kormányok érdekeltek ebben, s a szakpolitika ezirányú felelőssége megkerülhetetlen.