Az elmúlt hetek az MNB-nyereség felhasználásának megrendítő híreitől voltak hangosak. Az alapítványokkal kapcsolatban legyen elég annyi: a történtek nemcsak a polgári jó ízlés, hanem a józan ész határait is messze szétfeszítik. Ám ami szakmailag fontos az MNB tevékenységének megítélésekor, az a monetáris politika egészének alakulása. Miközben monetáris politika az utolsó három év jobbnak mondható a megelőző 12 évnél, a 15 év egészére elmondható, hogy a célok és az eszközök megválasztása nem volt szerencsés, nem jól szolgálta az ország egészének gazdasági érdekeit; bár voltak részsikerek, és a jó szándék sem vitatható - olvasható  Surányi György elemzésében.

Az elmúlt tizenöt évet áttekintve az első hat év a költségvetési és jövedelempolitika elsődleges felelőssége mellett maga is hozzájárult a gazdasági-pénzügyi egyensúly 2006-os veszélyes megborulásához. Ezt a válságközeli helyzetet kezelte tévesen és mélyítette el a következő hatéves ciklus, amelyet azonban súlyosan terhelt a globális válság kivédhetetlen hatása. Az elmúlt időszakban a kiugró EU-s támogatásnak és a példátlan mértékű cserearány-javulásnak köszönhetően a lassú, regionális összevetésben is közepes növekedés ugyan egyelőre fenntartható, de ez lassú leszakadáshoz vezet. Az MNB tevékenysége ezen a leszálló pályán - a jelzett kockázatokkal - eddig nem keresztezte a folyamatokat.

Nem siker - hanem kudarc

Ami az alapfeladatot, vagyis az inflációnak az árstabilitás, azaz az évi 3 százalék körüli fogyasztóiár-emelkedés táján való lehorgonyzását illeti, a 2013-16 közötti monetáris politika ugyanúgy nem képes az árfolyamatok, az inflációs várakozások vezénylésére, mint az előző periódusban. A különbség annyi, hogy most nem fölé, hanem rendre alá lőttek a célnak - hasonlóan a nagy nemzetközi jegybankok és saját régiónk szinte valamennyi központi bankjához. Az egészségestől lényegesen elmaradó infláció nem hazai varázslat, hanem a válság utáni fájdalmasan lassú kilábalás majdnem az egész világgazdaságra kiterjedő, kedvezőtlen mellékhatása.

Figyelemre méltó, hogy a hazai és a külföldi elemzők jelentős része, köztük az Európai Bizottság és az IMF eredményesnek tekinti az MNB önfinanszírozási programját. Nem osztom ezeket a nézeteket. A program önmagában is túltengő céljai között elsődleges szerepet a gazdaság külső sérülékenységének mérséklése kap. Miközben a szándék nagyon is indokolt, a választott eszköz erre aligha alkalmas - írja Surányi.

Az NHP fix kamatozása sem a lehető legszerencsésebb választás. Általánosan azért, mert ha az infláció visszaáll az MNB által szándékolt szintre, akkor valószínűleg előbb vagy utóbb az irányadó kamat is követni fogja azt. Így a jegybank és ezen keresztül az adófizetők egyoldalú kamatkockázatot futnak. Az NHP-t egyszerre sikerként elkönyvelni és a bankrendszer szabad likviditásának csökkentését kiemelt célként kezelni, nos, ez egyszerűen ellentmond egymásnak.

Nem lehet cél a jegybanki nyereség

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy jegybank politikáját a közvetlen profitszempont nem vezérelheti, mint ahogy eredményességét sem minősítheti. Az önfinanszírozási program méltatásakor megjelenik a nyereségesség szerepének fontossága is. (Az ellenkező hírekkel szemben kénytelen vagyok rögzíteni, hogy vezetésem alatt a jegybank végig nyereséges volt.)

Ellentétes előjellel, de hasonló tévedés foglya az új vezetés, mint két elődje. Ahogy a forint árfolyamának versenyképességünket durván meghaladó felértékelődése mérhetetlenül káros volt, hasonlóan a tűzzel játszik a monetáris politika, ha a forint ellentétes irányú, korlátlan gyengítésével kísérli meg a gazdaság élénkítését, a strukturális reformok helyettesítését.

A fenti összefoglaló szemelvények az eredeti  cikkből. További fontos részletek a nol.hu.n.