A Napi Gazdaság szerdai számának cikke

Nincs egyelőre semmilyen információ arról, milyen formában tervezi bevezetni a kormány a luxusáfát. Az áfakulcs szimpla emelése mellett, ami uniós aggályokat is felvethet, egy speciális, forgalmi típusú adó bevezetésének lehetősége is felmerült az elemzők fejében − lapunk március 13-ai számában vetette fel ugyanezt a lehetőséget annak kapcsán, hogy Magyarországon több ízben is kellett cseléd-, kocsi-, később pedig fényűzési adót fizetni.

Míg azonban a huszadik század elején, illetve a második világháború után viszonylag könnyű volt megállapítani, mi számít luxuskiadásnak, addig ez ma már elég bonyolult feladat. A cseléd alkalmazása, automobil birtoklása, selyemblúz, harisnya vásárlása, elefántcsont kiegészítők és csetreszek − egyértelműen mind extra és a hétköznapi élethez nem nélkülözhetetlen termékek, kiadások voltak, különösen a háborút követően.

Az más kérdés, hogy kissé mohó hozzáállással rengeteg termékre sikerült kivetni a sarcot − 34-féle árucikket terhelt fényűzési adó −, így ha valaki nem átallott dísztárgyakat lógatni a falra vagy puccosabb drapériát az ablakra, máris csengethette érte a büntetőforintokat. Ezzel kapcsolatban a korabeli sajtó ki is fejtette ellenérzését: "A tárgyak kitalálása az ismeretlen pénzügyi ősapának nagy leleményességére vall, de egyszersmind szinte Diogenész-igénytelenségű embernek mutatja."

Mi a luxus?

Ma azonban még kevésbé lehet meghatározni, mi is a luxus. Persze Armani és a márvány fürdőszoba-burkolat, a Maserati és a hegyvidéki dácsa kétségtelenül az. De hogyan is lehet ezt körülírni? A KSH kiskereskedelmi forgalom árucsoportjaiban szinte lehetetlen olyan termékkört találni, amelyre egyértelműen kivethető lenne bármilyen luxusadó − ez persze nem is véletlen, hiszen a fogyasztói kosárban ezek a termékek csak pár százalékot tesznek ki, és értelmezhetetlen is lenne a luxustermékek kategória.

Ha népegészségügyi szempontokat is figyelembe veszünk − ez a csipszadónál már a zászlóra lett tűzve −, akkor elvileg az alkoholtartalmú ital, a kávé és a dohány abszolút beleférhet a luxusadó kategóriájába. A lakosság azonban aligha tekinti majd luxusterméknek a százforintos sört vagy az éjjel-nappaliban 120 forintért árult kávét műanyag pohárban. Arról nem beszélve, hogy a cigaretta újabb, extra adóztatása a trafikbotrány után politikailag sem lenne vállalható.

Vagyis luxus az lehet, ami irreálisan drága. A ruházati termékek, a lábbelik, az elektronikai berendezések, a lakástextilek és az alkohol, az ékszerek és az autók esetében is a luxus mivolt csak az árban és nem a terméktípusban jelentkezik. Ebben az esetben viszont lényegében minden termékkategóriára ki kellene terjeszteni az adót adott érték felett.

Ez a gyakorlatban számos nehézségbe ütközne. Egyrészt ha meghatároz a jogszabály egy értékhatárt egy adott terméknél − például luxuskategóriába tartozik a hatmillió forintnál drágább autó −, akkor ez az értékkategória el fog tűnni a piacról. Nem lesz autó csak ötmillióért és nyolcért, de a kettő között nem, mert senki sem akar extra adót fizetni. Hasonló lenne minden kiválasztott termékcsoportnál.

Az élelmiszerek sem maradnának ki

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy szinte értelmezhetetlenül fel kellene aprózni a termékeket. Nem lehet szó arról, hogy az élelmiszer kimaradjon a szórásból, hiszen a beluga kaviár mégsem számít hétköznapi falatnak. Kérdés azonban, mennyire kell mélyre menni. Minél elnagyoltabb a rendszer, annál igazságtalanabb is lesz, ám minél részletesebb, annál átláthatatlanabb. Extra probléma lesz a gyereknevelés is. Egy babakocsi nyilván nem luxus, nem tartozhat az adó hatálya alá. És egy félmilliós darab?

Az már csak adalék, hogy hol húzná meg a határokat a szabályozás. Egy autónál mi számít luxusnak? Az autógyártó által meghatározott kategória lesz a mérvadó? Akkor Magyarország lesz az egyetlen, ahol az Audi TT egyszerű utcai lóti-futi kategória lesz. A jogszabály határozzon meg árkategóriát? Ezzel egyrészt az a baj, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a meghatározott érték túl alacsony lesz. Vagyis azt már a középkategória után is meg kell fizetni. Másrészt − hacsak nem mindet az aktuális minimálbérhez igazítva határozzák meg − évente korrigálni kell az inflációval az értéket. Ami az egyes termékek esetében minden évben magával hozza a lobbizást is, ami már az áfánál is megvan évtizedek óta.