Egy olyan gyűjtői műfajról lesz szó, amelynek műtárgyként való kategorizálása is megkérdőjelezhető. A kéziratok - a festményekkel, ékszerekkel, bútorokkal ellentétben - nem azzal a céllal készültek, hogy önmagukban is üzleti értéket képviseljenek. Magyarországon lényegében az elmúlt tíz évben alakult ki ez a piac, korábban a közgyűjtemények elővásárlási jogának és a dokumentumok nem műtárgyként való megbecsülésének „köszönhetően" nem volt áruk, így inkább a kutatókat, mintsem a gyűjtőket vonzották. Sok esetben mindössze némi szorgalom szükségeltetett ahhoz, hogy valaki akár nagy mennyiségű kézirat birtokába kerüljön, vagy maguktól az íróktól, költőktől vagy a monográfusoktól, esetleg a könyvkiadók raktáraiból. Ma az antikvár árveréseken kézirat címszó alatt igen színes kínálattal találkozhatunk. Ide sorolják ugyanis a régi magán- és köziratokat (céh- és adományleveleket, uralkodók, arisztokraták vagy egyszerű közemberek hivatalos és baráti levelezéseit), irodalmi művekhez készült kéziratokat és művészek, írók, költők magánlevelezéseit, privát feljegyzéseit. Az igazi áttörést az 1999-es esztendő hozta, a kultusztárca segítségével közgyűjteményünk kétszáz oklevelet és kéziratot összesen 12 millió forintért vásárolt meg, vagyis a Központi Antikvárium egyik ajánlójegyzékének teljes tartalmát. Ettől kezdve mintegy varázsütésre váltak most már pénzben kifejezhető kincsekké a kéziratok. A terület szakértői szerint lényegében lehetetlen antikváriumban kéziratot vásárolni. A beadók és az üzletek egyaránt az árveréseket tartják a műfaj méltó és üzletileg is kifizetődő terepének. Arról nem is beszélve, hogy az egyedi darabok, ritkaságok olyan reklámot jelentenek az árverést rendező cégnek, mint egy Tihanyi- vagy egy korai Rippl-Rónai-kép indítása egy galéria számára. Friss piacról van szó, tehát egy-egy tétel annyit ér, amennyit a jelenlévők nem sajnálnak rá. Nincsenek kialakult árkategóriák, szokások, analógiák, így nincs lehetőség a korábbi árakkal való összehasonlításra. Vörösmarty Mihály Keserű pohár című versének 15 milliós ára bizonyosan sokat tett a kéziratok presztízsének növekedéséért. Talán ennek is köszönhető, hogy egyre több festménygyűjtő vesz részt a rendszerint szombat délelőttönként rendezett antikvár árveréseken. Noha e műfaj tárgyai kevésbé dekoratívak, kultúrtörténeti értékük sokak érdeklődését felkelti. Szinte minden kézirat védett, vagyis a közgyűjtemények elővásárlási joggal rendelkeznek, ezzel viszont az árak emelkedése miatt egyre ritkábban tudnak élni. Itt érdemes említést tenni a dedikált könyvekről, amelyek a kéziratokhoz hasonlóan dokumentumértékkel bírnak. Az irodalmi művek között előnyt, vagyis nagyobb figyelmet érdemelnek az első kiadású, netán számozott, aláírt, dedikált példányok. Amennyiben az ajánlás címzettje is közismert személy, úgy az ár ennek folyományaként növekedhet. A vásárlók előnyben részesítik az ismert műveket, még ha a szerző nem is látta el kézjegyével. Egyértelműen magasabb az ára Fazekas Mihály Ludas Matyijának, Madách Imre Az ember tragédiájának vagy Katona József Bánk bánjának, mint az író egyéb könyveinek, kevésbé ismert kortársaik kiadványainak. A képzeletbeli ranglistát minden bizonnyal a Nyugat első nemzedéke vezeti, Ady, Karinthy, József Attila, Kosztolányi „verhetetlen” (mellettük Radnótit övezi páratlan tisztelet), különösen ha elszánt és persze tehetős licitálók is részt vesznek az árveréseken. A piac oly szűk, hogy a kéziratok, dedikált könyvek sikere vagy bukása alig néhány gyűjtő jelenlétén vagy távolmaradásán múlhat. És éppen ez tart vissza sok érdeklődőt attól, hogy részt vegyen a „kincsvadászaton”. Aki viszont három-négy évvel ezelőtt a maihoz mérten potom áron bevásárolt, most egy nemcsak dokumentumértékét, hanem árát tekintve is rendkívüli gyűjtemény birtokosa lehet. R. E.