A krónikák szerint Julius Caesar, miután átlépte a Rubicont és légióival együtt bevonult Rómába, diadalmenetét több napon át tartó lakomával ünnepelte meg, amelyre a város valamennyi polgárát meghívta. Nemcsak ételeket tálaltak, bőven volt bor is: falernumi, khioszi, messinai borokkal traktálta Caesar a város polgárait. Ami a csemegéket illeti, azokról kevesebbet árul el a krónika, talán azért is, mert a narancs abban az időben még nem honosodott meg Itáliában. Ezzel szemben az egyik beszámoló mint érdekességet megemlíti, hogy Caesar legkedvesebb vendégeinek egy csodálatos ízű és aromájú új gyümölccsel – cseresznyével – kedveskedett, amelyet korábban Lucullus telepített át Perzsiából. Valóban, a cseresznyét a híres ínyenc hozta magával a Közel-Keletről. Tudvalevően „mellékállásban" hadvezér volt ő is, ha nem is olyan jelentős, mint Caesar. Sikerrel küzdött a perzsák ellen és legyőzte Mithridatészt, akit korábban két hadsereg sem tudott térdre kényszeríteni. Lucullus hatalmas hadizsákmánnyal tért vissza Perzsiából, de a legtöbbre azt becsülte, hogy magával vihette Rómába Mithridatész foglyul ejtett szakácsait, tömérdek finom keleti fűszerét és néhány kertészét, akik ismerték a pompás keleti gyümölcs, a cseresznye termesztésének titkait. Az átplántálás sikerrel járt. Az idősebbik Plinius már arról adott számot, hogy „Lucullus gyümölcsének", a cseresznyének nyolcféle változatát termesztik Itáliában. A cseresznye története azonban nem Mithridatész gondozott gyümölcsösében kezdődött. Apró bogyójú gyümölcsként időtlen idők óta termett a Fekete-tenger és a Kaspi-tenger közti vidéken. Nem tudni, hol és kik kezdték a fanyar „madárcseresznyét" szelidíteni. Annyi bizonyos, hogy legelőször a Közel-Kelet országaiban tűnt fel nemes gyümölcsként. Xenophon, aki az i. e. 401-ben vívott kunakszai csata után visszavezette a vert görög sereget hazájába, híres művében, a visszavonulás eseményeit megörökítő Anabasisban megemlíti, hogy katonái a dúslevű, finom cseresznyével enyhítették szomjúságukat. Talán Xenophon vitte magával az első cseresznyehusángokat Görögországba, mert ezután jelenik meg közkedvelt gyümölcsként a görögök, majd a Balkán-félsziget más népeinek asztalán. Idehaza a vadcseresznye őshonos volt, nemesített formájában már a római korban jelen lehetett Pannóniában, mert például a gorsiumi ásatásoknál magvaira bukkantak a régészek. A magyar honfoglalás korában is jelen lehetett a Kárpát-medencében, de kinemesített formájában csak a XVI. században terjedhetett el hazánkban. Boethius 1690-ben Szigetvár felszabadulásáról írt tudósításában megemlíti, hogy dió nagyságú cseresznye terem Baranyában, Lippai János nevezetes „Posoni Kert"-jében pedig arról tudósít, hogy a cseresznye és a meggy megbecsült és fontos gyümölcsfajta a XVII. századi Magyarországon. „Közönségesen kétfélék – írja –, oltott és oltatlan. Ezek közül némelyek öregek, némelyek középszerűek, némelyek aprók. Színeikben pedig ki fekete, ki vörös, kinek fele fejér, fele vörös, ki éppen fejér. Az íze jó édes, leves, egy kevéssé savanyúcska szabású. A későn érő, leginkább ki Szent Mihály napjában érik, jó kemény." A meggyet a cseresznyénél is többre tartja Lippai, különösen a „spanyol halyag meggyet, aki mások Gundinak neveznek". Sokan osztjuk ma is Lippai János véleményét, akik a meggyet legfinomabb, legnemesebb gyümölcseink közé soroljuk. Egyik kiváló, nagy értékű meggyfajtánk, a Pándy-meggy származásáról azt tartja a hagyomány, hogy a debreceni Pándy huszárkapitány kertjéből származik. Annyi bizonyos, hogy 1848-ban már az ország sok részében ismerték. A szentesi meggy eredetét a szájhagyomány a török időkre vezeti vissza, miszerint egy Achmet nevű török katonatiszt 1662-ben megmentette a szentesi főbíró, Bartha Gáspár leányát, s a nagy tett után szerelemre gerjedt főtiszt hozta állítólag ajándékba a meggyfát Szentesre. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán és a Dunán, külföldről hozott és itthon nemesített cseresznye- és meggyfák sokasága tenyészik kiskertekben és egyéb termelőhelyeken Keceltől Nagykőrösig és Apostagtól Izsákig – no meg Szentendréig. Csak fagy, jég, tűzelhalás és egyéb bajok el ne vigyék a termésüket. Halász Zoltán Cseresznye és meggy eltevése Kedves hajdani főszerkesztőm, Nyerges Ágnes emlékét idézve adok itt közre valamikori lapjából, a Magyar Konyhából néhány olvasói ötletet a cseresznye és a meggy eltevését illetően. Dr. Szilágyi Istvánné, Debrecen: A cseresznyét, meggyet, borecettel így teszem el: 1 kg gyümölcshöz 15 dkg cukrot, 1 dl borecetet, 3 dl vizet számítok. A megmosott, leszárazott gyümölcsöt 3/4 literes üvegekbe rakjuk, kis darab fahéjat és 1 szem szegfűszeget is teszünk hozzá. A cukrot az ecettel és vízzel felforraljuk és az üvegekbe rakott gyümölcsre öntjük. Az üveget lezárjuk vagy lekötjük. Ha kihűlt, a helyére állítjuk. Markó Józsefné, Tibolddaróc: A meggydzsemet úgy készítem, hogy egyben szörpöm is lesz belőle. A nagy szemű, érett meggyet alapos mosás és lecsurgatás után kimagozom és cseréptálba teszem. Kilogrammonként 40 dkg cukrot és 1 mokkáskanál benzoésavas nátriumot teszek rá. Összerázom, betakarom és hűvös helyre teszem addig, amíg a cukor el nem olvad rajta. 1-2 nap múlva, amikor többszöri rázogatás után a cukor teljesen elolvadt, a meggyet leszűrve beleteszem az alaposan kimosott üvegekbe, a levét pedig szirupos üvegekbe töltöm. A meggyes üvegeket lekötözöm és egyenként újságpapírosba csomagolva kb. 10 percig gőzölöm. Innen csak akkor veszem ki, ha már teljesen lehűlt. Cukor nélküli, diabetikus meggydzsem Sindelár Nórától: A meggyet alaposan megmossuk, lecsurgatjuk, kimagozzuk és nagyon tiszta, zománcos edényben, állandóan kevergetve, legalább 1 óráig főzzük. A tűzről levéve egy nagy lábosnyi lekvárhoz 1 mokkáskanálnyi szalicilt keverünk. Még forrón a gondosan előkészített üvegekbe töltjük és száraz gőzben hagyjuk kihűlni.