A görögök vívódása az újabb és újabb megszorításokkal, a társadalom ezekre adott egyre ellenségesebb válasza - amely vasárnap gyújtogatásba és fosztogatásba átcsapó randalírozáshoz vezetett - nem egyszerűen arra utal, hogy a társadalmak megkérdőjelezhetik kormányaik jogát országuk irányítására, hanem arra, hogy államaik jogát is vitathatják a hatalom monopóliumának gyakorlására - véli Peter Coy, a Businessweek publicistája.

A nemzeti szuverenitás ügye lehet a legfontosabb vitatott kérdés a világsajtó hasábjain 2012-ben, sőt, úgy tűnik, ez már meg is kezdődött. Legalábbis Coy szerint erre utal az a graffiti, amelyet valaki a görög jegybank (Bank of Greece) oldalára pingált. Ez lakonikusan csak ennyit közöl: Bank of Berlin. A felirat világosan jelzi, hogy a görögök úgy érzik, külföldiek irányítják a sorsukat.

A magyaroknak sem tetszik

Ugyanez az érzés foghatja el a megfigyelőt a Magyarországot irányító Fidesz érvelését hallgatva. A külföld keményen bírálja a magyar kormányt, Orbán Viktor miniszterelnököt tekintélyelvű, antidemokratikus vezetőnek bélyegzi. Schöplin György, a Fidesz európai parlamenti képviselője, a University College London korábbi politológus professzora levele, ami az Open Democracy portálon jelent meg, azonban ad egyfajta magyarázatot pártja viselkedésére.

Senki sem szereti, ha belső ügyei intézésébe folyamatosan beleszólnak külföldről. Ez magyarázza, miért volt a "Nem vagyunk gyarmat" felirat a január 21-ei kormánypárti demonstráció felvonulóinak plakátjain.

Alapvető, de megfoghatatlan

A szuverenitás elvárása alapvető, egyben nehezen megfogható igény. Semmi sem fontosabb kérdés annál, mint hogy a közösségeket megtestesítő szervezetek kezében van-e a hatalom gyakorlásának monopóliuma, azaz hogy egy-egy közösség szuverén-e. Mi az a határ ameddig elfogadható, hogy egy ország vagy országcsoport beavatkozik más országok ügyeibe, ahogy azt az Európai Unió teszi Görögország és Magyarország esetén?

Másrészt, ha valaki úgy gondolja, hogy e két országot magára kellene hagyni, akkor miként vélekedik az olyan szuverén rezsimekről, mint amilyen Kadhafi Líbiája volt, vagy Bashar al-Asszad Szíriája, ahol az állam, a kormány gátlástalanul rátámad saját állampolgáraira?

A szuverenitás fontosabb

A szuverenitás mélyebb és erősebb vágya a közösségeknek, mint az egymást váltó kormányokhoz fűződő viszonyuk - idézi Coy Michael Ignatieff, a kanadai liberális párt volt vezetőjének véleményét. Az állampolgárok sokszor nem értenek egyet kormányukkal, esetenként radikálisan szembehelyezkednek annak politikájával pusztán azért, mert a szuverén hatalom iránti igény erősebben összetartja őket, mert egy adott kormány tisztelete.

Ugyanakkor Ignatieff sajátos, "fordított" példával támasztja ezt alá. Azok az emberek, akik odáig mennek, hogy időnként ócsárolják az Egyesült Államok elnökét, felállnak az asztaltól, amikor az elnök belép a szobába.

Coy kiegészíti egy másik furcsa példával. A magát az amerikai szabadság élharcosának tekintő radiális republikánus irányzat, a Tea Party tavaly augusztusban nem csupán a kormányt támadta, hanem az ország kormányozhatóságát, végső soron szuverenitását veszélyeztette, amikor minden erejével akadályozta az eladósodás plafonjának emelését, ami államcsőddel fenyegette az USA-t.

Hol a határ?

Ez utóbbit sokan úgy értékelték, hogy a politikusok egy csoportja túlment minden határon. A kérdés azonban ettől még nyitott: hol van a határ szuverenitás és annak megengedhetetlen korlátozása, veszélyeztetése között?

Mikor lépi át egy kormány ebből a szempontból legitim felhatalmazásának korlátait? A szuverenitás csorbításával kapcsolatos véleményeltérések miatt kirobbanó tiltakozás mikor csap át forradalomba? Ingoványos talajra visznek ezek a kérdések, és úgy tűnik, a közeljövőben erősebben jelen lesznek az életünkben, mint korábban - állítja a Businessweek szakírója.