Nagy Sándortól kezdve Dzsinkisz kánig sok nagy uralkodó vetette vigyázó tekintetét arra a területre, amelyen a mai Afganisztán található, s amelyet a birodalmak sírkertjének is nevezetnek. Ez utóbbi mindent elmond arról, mi vár azokra, akik azt hiszik, hogy erővel uralmuk alá tudják hajtani az ott élő népeket – írja a Financial Times történelmi visszatekintésében. Afganisztán az uralomra törekvő gyarmatosítók, az új gyarmatosító külföldi erők sírja – írja Rmain Malejacq politikatudós, aki a Hadurak túlélése (Warlord Survival) címmel könyvet írt az afganisztáni állam történetéről.

Egy hasonló tartalmú könyv szerzője, Thomas Barfield antropológus úgy jellemzi az afgán társadalmat, mint amely úgy szabadult meg külföldi megszállóitól, hogy teljesen kormányozhatatlanná tette az országot, s ezért a jövevények maguktól akartak távozni. Ugyanakkor hozzáteszi ehhez, hogy ez a stratégia kétélű fegyvernek bizonyult, legalább annyit ártott, mint használt az afgánoknak. Minden háború gyengítette az állami intézményeket és egyre megfékezhetetlenebbül erőszakossá tette a hatalomra kerülő csoportokat.

Kapcsolódó

A modern afgán állam megalakulását a 18. század közepére teszik, amikor Ahmad Sah Abdali összehívta az afgán törzsfőnököket, akik megválasztották királyuknak – derül ki a Wikipédia szócikkéből. A király ezt követően 1751-ben meghódította Afganisztán területét és még egy jókora térséget körülötte. Indiában eljutott egészen Delhiig. Ő és utódai 1839-ig uralkodhattak, amikor a Brit Birodalom csapatai megszállták Afganisztánt és egy bábot ültettek az ország trónjára. Az afgánoknak valójában pechük volt: a britek attól tartottak, hogy Oroszország gyarmatosító vetélytársukként megjelenik Dél-Ázsiában, ami ellen Afganisztánban akartak védőfalat felhúzni.

Brit katasztrófa

Ami ezután következett, azt William Dalrymple történész úgy nevezi, hogy az Egyesült Királyság legnagyobb birodalmi tragédiája. Az ország különböző pontjain kirobbant lázadások arra kényszerítették a briteket, hogy 1842-ben kivonják a csapataikat. Kabulból egy húszezres sereg indult útnak, ami úgy járt, mint Napóleon seregei oroszországi visszavonulásuk idején: teljesen felőrlődött. A törzsi csapatok addig zaklatták a kivonulókat, hogy csak néhányan értek közülük célt.

A britek ezt követően tovább próbálkoztak azzal, hogy beillesszék Afganisztán a birodalmukba, ami további két háborúhoz vezetett 1878-ban és 1919-ben. Az ország ez utóbbi évben visszanyerte teljes függetlenségét, ám a brit intervenció idején megosztották a területet, úgy, hogy a pastu törzs lakta részek ma is Afganisztán és Pakisztán között oszlanak meg. Ez segítette az ott élők harcát a szovjetek, majd az amerikaiak elleni harcban.

Szovjet katasztrófa

A szovjet hadsereg azt követően vonult be 1979-ben Afganisztánba, hogy az 1978-as kommunista puccsra válaszul egymást követték a helyi lázadások, ami a hatalom összeomlásával fenyegetett. Az USA és Pakisztán segítségével lazán szervezett helyi lázadók, akik mudzsáhid (Isten harcosai) néven váltak ismertté, dzsihádot indítottak a szovjetek és a mellettük harcoló százezres afgán kommunista sereg ellen. Az ezt követő polgárháború irtózatos áldozatot követelt.

A felkelők partizán taktikájuk segítségével, amit a szovjetek technikai fölényük ellenére nem voltak képesek ellensúlyozni, elértek egy patthelyzetet, amelynek eredményeként élhetetlenné vált az ország. A civil áldozatok számát 600 ezer és kétmillió közé teszik a szakértők, az ötmillió menekült főként Pakisztánban és Iránban húzta meg magát. A szovjetek 1989-es kivonulásukra eljutottak ugyanarra a következtetésre, mint a britek közel száz évvel korábban: Afganisztán közvetlen megszállása költség-haszon elemzés alapján nem kifizetődő.

Amerikai katasztrófa

Ezt a mudzsáhidek frakciói közötti háború követe, amelyből a tálibok – a pastu törzshöz tartozók – kerültek ki győztesen. Az 1990-es évek végén bevezették az iszlám dogmatikus értelmezésén alapuló rendjüket a háborúban elcsigázott országban. A rezsim brutalitása nemzetközi felháborodást váltott ki, ám a végét a 2001. szeptember 11-ei New York-ki terrortámadás okozta, mivel helyet adtak annak végrehajtója, az Al-Kaida terrorszervezet kiképzőtáborainak, illetve az akció szellemi atyjának, Oszama bin Ladennek.

Az USA már 2001 szeptemberében elkezdte bombázni a tálibokat, segítve a helyi hadurakat az ellenük folytatott harcban, majd 2001 decemberére megbuktatta a rezsimjüket. Donald Rumsfeld akkor hadügyminiszter 2003-ban kijelentette, hogy vége nagyobb harcoknak az országban. A tálibok azonban nem így gondolták, összeszedték magukat, és Barack Obama elnöknek 2011-ben 100 ezer fölé kellett emelnie az amerikai katonák létszámát, hogy a helyzet rendezését ígérhesse a hazai közvéleménynek.

Végjáték

A helyzet rendezése helyett azonban egyre jobban halogatták a katonák kivonását, miközben a tálibok erősödtek, és a háború egyre erőszakosabbá, véresebbé vált. Donald Trump elnök 2020 februárjában a hatalmon lévő, a Nyugat támogatásával üzemelő rendszer vezetőit kihagyva megállapodott a tálibokkal a kivonulásról.

Végül Joe Biden, az új elnök lezárta az „örökké tartó” háborút. A történészek és a politológusok sokat fognak vitatkozni azon, hogyan alakulhatott ilyen rosszul az amerikaiak és a NATO afganisztáni háborúja. Malejacq szerint az USA, akárcsak elődei, nem értették meg, hogy egy országot nem lehet pusztán erővel felépíteni. Pláne ha figyelembe vesszük, hogy Afganisztán lakosságának négyötöde a mezőgazdaságból, részben a határokon átnyúló nomád állattenyésztésből, és a GDP negyede ebből az ágazatból jön Jobban tették volna, ha maradnak eredeti céljuknál, a terroristák helyi bázisának felszámolásánál.