Az Egyesült Államok és az IMF végre felismerte milyen nagy veszélyeket rejt magában, ha hagyják, hogy a nyugat-európai gazdaságok továbbra is a kaotikus recesszió állapotában maradjanak. Ennek szellemében gyakoroltak nyomást a görög válság legutóbbi csúcspontján az európai vezetőkre annak érdekében, hogy ne lökjék ki Görögországot az eurózónából. A meccs azonban korántsem ért még véget - írja Michael Ivanovitch közgazdász professzor, a New York-i MSI Global gazdaságkutató intézet elnöke a CNBC-n megjelent cikkében.

A görög válság kezelésével kapcsolatos balfogások sorozata ráébresztette a párost arra, hogy részleges felelősség terheli őket a történtekért: az eurózóna elhúzódó, makacs válságáért, és ebből fakadóan a nyugati nyugati szövetségi rendszer gazdasági és politikai kapcsolatainak számottevő meggyengüléséért. El kell ismerni, hogy a világgazdaságot de facto menedzselő bank, az IMF és legfőbb részvényese, az USA végre megpróbált "valamit csinálni".

Visszarántották a jó barátot

Visszafogták Európát attól, hogy a szakadékba vesse magát, ám ezt nem azzal az elszántsággal tették, hogy soha nem fogják megengedni az öngyilkosságot szövetségeseiknek.

Az újraválasztásán dolgozó Barack Obama amerikai elnök 2010 és 2012 között számtalanszor kérte Angela Merkel német kancellárt, hogy álljon el az eurózóna gazdaságait recesszióba döntő megszorító válságkezelő politikájától. Erre csupán egy lekezelő választ kapott, miszerint nincs értelme - a növekedést segítő - további eladósodással tetézni az amúgy is magas államadósságokat.

Így aztán a németek vért vettek az eurózónától: aki megsértette a költségvetési szabályokat (a franciák, az olaszok, a portugálok és a görögök), illetve aki nem tudta ellenőrzése alatt tartani a bankjait (a spanyolok), leckét kaptak pénzügyi fegyelemből. A recesszió, ahogy az borítékolható volt, emiatt elmélyült, amibe belebukott a francia, az olasz, a spanyol, a portugál és a görög kormány.

Késői ébredés

A baj megtörtént, mire az IMF végre felébredt, és kimondta a nyilvánvalót: a megszorító politika, amit Németország rákényszerít az eurózónára, miközben a kereslet, a termelés és a foglalkoztatás csökken, rossz. A növekedés élénkítése jobb lenne. Néhány hónappal később, a sokadik görög-EU csetepaté után a Valutaalap felismerte a másik alapigazságot is: a görög adósságot át kell ütemezni, hogy némi levegőhöz jusson az ország gazdasága.

Sajátos megjegyzés volt ez annak tükrébe, hogy a januárban felállt új athéni kormány mást követelt, mint adósságcsökkentést, amire az európai hitelezők makacs nemmel válaszoltak. Szerencsére Washington is az IMF mellé állt, amikor világossá vált, hogy Berlin ki akarja szorítani Görögországot az eurózónából, ami kiszámíthatatlan politikai és biztonsági következményekkel járt volna a nyugati szövetségi rendszerre nézve.

Nem fordíthatna hátat!

A legnagyobb veszély most az, hogy az Egyesült Államok félreteszi az ügyet. Jön az elnökválasztási kampány, egymást követik a válságok a Közel-Keleten és Kínában is bajok vannak - egyszóval van mivel foglalkoznia. Nagy baj lenne azonban, ha Washington hátat fordítana Európának, mert a németek nem adták fel a harcot.

Miután a görög válság langyosabb szakaszába ért, a múlt héten az Európai Bizottságot támadták, mivel vette magának a bátorságot, hogy beavatkozzon a görög válságkezelésbe. Berlin szerint Brüsszel túllépett adminisztratív és koordinációs szerepkörén azzal, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke közvetítő szerepet játszott Görögország és hitelezői között.

Pedig Juncker csak annyit mondott, hogy a német vezetőknek nem kellene belekeverniük a görögökkel szembeni elutasító belpolitikai hangulatot a probléma kezelésébe. Eközben a német lapok arról cikkeznek, hogy Berlinben elkezdték kidolgozni az eurózóna könnyű, gyors, "fájdalommentes" elhagyásának módszertanát.

Gyenge franciák

Úgy tűnik, hogy ezzel a nyomulással szemben nincs számottevő európai ellenerő. Ezt a szerepet Franciaország tölthetné be, ha nem szorult volna másodhegedűs szerepbe Európában. A regnáló hatalom legfőbb gondja egyre nagyobb népszerűtlensége és a munkanélküliség emelkedése.

Ivanovitch ezután sorra veszi a számokat, amelyek azt mutatják, hogy az államok adóssága akkor is növekedhet, ha költségvetésük elsődleges többletet mutat, azaz adósságtörlesztés nélkül pluszban van, amit elvileg a tartozások kifizetésére fordíthatnának.

Ha ugyanis ezt megszorítással érik el, ami recesszióhoz vezet, akkor az adósság GDP-hez viszonyított aránya a csökkenő tartozások mellett is nőhet, hiszen a GDP - a tört nevezője - is csökken. Így aztán egyre inkább fenntarthatatlanná válik a helyzet, hiszen az adós gyengülő jövedelméhez képest egyre nagyobb hitelt görget maga előtt. Az elsődleges többlet tehát csak a GDP bővülése mellett kínál forrást ahhoz, hogy az adósság arányát elfogadható szintre mérsékeljék.

Csak az ECB marad talpon

A professzor szerint a közeljövő nem sok változást ígér. Az eurózóna közös költségvetése és adósságkezelése nem fog mostanában összejönni, mert ebbe a gazdagabb országoknak sok pénzt kellene betolniuk, továbbá meg kellene változtatni az uniós alapszerződést és a tagországok alkotmányát is. Ezt sem Berlin, sem Párizs nem fogja bevállalni, már csak azért sem, mert Németországban 2017 őszén, Franciaországban 2017 tavaszán lesz a következő parlamenti, illetve elnökválasztás.

Az USA és az IMF törekvései a görög adósságok enyhítésére vélhetően hoznak némi eredményt, mert a Valutaalapnak kellő hatalma van ahhoz, hogy visszaszorítsa a németek ezzel szembeni ellenállását. Ez aztán adhat némi teret a görög gazdaság növekedésének és a reformok elindításának.

A befektetők azonban leginkább az Európai Központi Bankra számíthatnak. Arra, hogy Mario Draghi bankelnök 2012. nyári kijelentése, miszerint a bank bármit megtesz az euró védelmére, kibővül. Nevezetesen úgy fog szólni, hogy az ECB bármit megtesz az eurózóna elkezdődött gazdasági kilábalásának támogatása érdekében.