Egy évtizeddel ezelőtt az arab tavasz idején az arab világ lakói az autokraták és diktátorok bukását és a demokrácia győzelmét ünnepelték, ám úgy tűnik, most a demokrácia bukásának tapsolnak – véli Gideon Rachman, a Financial Times publicistája. Ennek nemzetközi politikai jelentőséget ad, ha elfogadjuk Joe Biden amerikai elnök álláspontját, miszerint a 21. század a demokráciák és az autokráciák küzdelméről fog szólni. Az Egyesült Államok reprezentálja az egyik, Kína a másik oldalt. Ha így nézzük, akkor az, ami most a Közel-Keleten zajlik, a demokrácia csatavesztése.

Tunézia különleges szerepet játszott az arab tavaszban, hiszen a 23 éve hatalmon lévő Zine El Abidine Ben Ali bukásával ott kezdődött a forradalmak sorozata. Ezt követte Hoszni Mubarak lemondatása Egyiptomban, illetve Moammer Kadhafi líbiai diktatúrájának vége. Az egyiptomi demokratikus kísérlet a Muszlim Testvériség iszlamista szervezetet segítette hatalomra, mire válaszul katonai puccs állította vissza az egyeduralmat Abdel Fatah asz-Sziszivel az élen. Líbiában demokratikus rend helyett azóta is tartó polgárháború alakult ki. Szíriában már ez még gyorsabban lejátszódott, mert a hatalmon lévő Bassár el-Aszad erőszakkal válaszolt a rezsimje ellen indult tüntetésekre.

A tunéziai demokrácia azonban az elmúlt időkig fennmaradt, miután korábban a szemben álló felek megállapodtak egymással, hogy megosztják a hatalmat. Ennek látszik véget vetni az, hogy Kais Saied elnök kirúgta a miniszterelnököt és 30 napra felfüggesztette a parlament működését. Bár Saied hosszabb távú céljai nem világosak, a fejlemények elveszik a reményt, hogy az arab világban stabilan megvetheti a lábát a demokrácia. A brit üzleti lap cikkírója szerint nem igaz, hogy az ott élő emberek ne akarnának szabadon, a jog uralmát érvényesítő politikai rendszerekben élni, ám el kell fogadnunk azt is, hogy nem ragaszkodnak bukott államokhoz, még ha azok kormányát szabadon választották is.

Erős emberek

A biztonságot és stabilitás ígérő erős emberek igen vonzóak lehetnek ott, ahol nincs biztonság és nincs stabilitás. A Közel-Keleten Libanon és Irak tekinthető még formálisan demokráciának, ám nagyon közel állnak ahhoz, hogy bukott államokká váljanak. Bejrútban, Libanon fővárosában egy raktár felrobbanása egy évvel ezelőtt romhalmazzá tette a kikötőt, a politikában változásokat kezdeményezőket gyakran meggyilkolják, ami aláássa a szólás és a választások szabadságát, az ország egy részét a szélsőséges Hezbollah iszlamista szervezet hadurai uralják.

Irakban, hasonlóan Libanonhoz, a demokratikus rendszer közösségi alapon megosztott, ami merev érdekcsoportokat eredményez és lehetetlenné teszi a gazdasági-politikai reformokat. Állandó a víz- és áramhiány, így nem meglepő, hogy sok iraki egyfajta nosztalgiával gondol Szaddám Huszein véres diktatúrájára, mikor legalább megbízhatóan működött az áramellátás.

A Közel-Keleten a demokrácia ellen szól, hogy a régió legnagyobb, illetve leggazdagabb országai, Szaúd-Arábia, Irán, az Egyesült Arab Emírségek vagy Katar, mind autokráciák, amelyeknek nem érdekük, hogy a legkisebb mértékben is segítsék a demokratikus kísérleteket. Ehelyett az általuk támogatott radikális politikai csoportok szisztematikusan bomlasztották a demokratikus próbálkozásokat.

Ritka példák

Két ázsiai ország, Dél-Korea és Tajvan arra ad példát, hogy a gyors gazdasági fejlődéssel, ami oktatási és más intézményi reformokkal párosul, el lehet jutni az autokráciából a demokráciába. Korábbi példa néhány felvilágosult abszolútista rendszer Nyugat-Európában, amelyet felválthatott a demokrácia, ám a Közel-Keleten felvilágosulatlan despoták uralkodnak. A 2011-es lázadás egyik oka az volt, hogy az embereknek tele volt a hócipőjük a korrupcióval és stagnáló életükkel (no meg a 2008-2009-es pénzügyi és gazdasági világválság, ami megtépázta a gazdaságukat és az életüket – a szerk.).

Az autokrácia kifejezés sokszor finomítja azt az erőszakot, amely az egyeduralmi rendszereket jellemzi. Letartóztatások, kirakatperek, bebörtönzések színezik ezek működését, ha veszélybe kerül az első emberek hatalma, ahogy az az elmúlt egy évben Fehéroroszország példáján láthattuk. A korábbi arab autokraták helyenként még igyekeztek némi osztogatással, például az élelmiszer- és üzemanyag-ártámogatásokkal valós legitimitást szerezni uralkodásuknak, ám mivel ezek az országok mostanra erősen eladósodtak, az ilyen lehetőségek elenyésztek. Csak egy biztos, véli a Financial Times publicistája, a közel-keleti országok problémáit, amit nem tudtak megoldani a demokráciák, nem fogják megoldani az autokráciák sem.