Mi olyan nehéz egy atomerőmű továbbműködtetésében?

Bő egy hete, pénteken délelőtt 10 órára Százhalombattára várták Palkovics László technológiai és ipari minisztert. A MET Dunamenti Erőművében felavatott első magyar Tesla megapackhoz illesztett ünnepi beszédek kezdete azonban csúszott, mivel a tárcavezető késett. Palkovics azzal szabadkozott, hogy a kora reggelt ő már munkában töltötte: a miniszteri kisbusszal Pakson kezdett, ahol az atomerőmű üzemidő-hosszabbításának ügyében tárgyalt. Talán még annyit hozzá is tett, hogy az egész ügy nem is olyan egyszerű. 

Ahhoz képest, hogy a Paksi Atomerőmű 1-es blokkjának 2032-ig van működési engedélye – és a legkésőbb lejáró negyedik egységnek pedig csak 15 év múlva, 2037-ben kellene a jelenlegi jogosítványok szerint majd leállnia –, a kormányzat igyekezete egyelőre nehezen érthető. Egy évtizeddel az első blokk deadline-jának elérése előtt annak kimondása, hogy majd még további tíz évvel megtoldják az akkor már 50 éve üzemelő blokkok jogosítványába pecsételt lejárati dátumát, inkább korlátozó sietségnek, mint biztonsági előregondolkodásnak látszik.

Magyarázat van: az igyekezet oka hivatalosan az, hogy az idén júliusban bejelentett rezsidrágulás köré írt energiavédelmi jogszabály pontjai között e paksi tétel szerepel. Másrészt viszont (bár ez nem hivatalos, el még nem is hangzott indoklás) a most fixálható jövő kapaszkodót jelentene a regnáló kormány és az orosz nukleáris ipar közötti további, távlati együttműködéshez – még akár abban az esetben is, ha a hivatalos kommunikációban elhangzottak ellenére, a Paks II. projekt végül mégsem vergődne el a megvalósításig.

Visszatérő mentő ötlet

Paks I. újbóli üzemidő hosszabbításának ötlete nem újkeletű: az elképzelésről, hogy az 1950-es évek orosz nukleáris energetikai alaptechnológiáját az 1970-es években feljavítva megépítő, majd az 1980-as évek közepétől bő egy évtizedig főként a Siemensre támaszkodva tovább korszerűsített négy blokkot még tovább kellene üzemeltetni annál, mint ahogyan azt a 2010-es évek környékén blokkonként, lépésről lépésre 20 évvel már megtoldották. Legutóbb 2018-ban volt szó nagy nyilvánosság előtt, akkor egy kiszivárogtatott levélből értesült a közvélemény arról, ahogy Mártha István egykori MVM-vezér korábbi beosztottját, a szakminiszterré lett Süli Jánost az irányváltás szükségére inti.

Mártha szerint Paks I. továbbműködtetésére nemcsak, hogy lenne mód, de Paks II. helyett inkább ezt kellene központilag is támogatni. Az akkor még a paksi bővítésért felelős miniszterként – ma már államtitkárként sem – dolgozó Süli, ha maszatolva is, de cáfolta Mártha érveit. Az már akkor is kuriózumként hatott, hogy Sülivel teljesen egyetértett az Aszódi Attila is, akit a levél nyilvánosságra kerülése, majd az ügy elcsendesülése után nem sokkal a paksi projektből és a politikai szerepvállalásból is kipiszkáltak. Akkor még államtitkárként Aszódi Attila azzal hűtötte le az üzemidő-hosszabbításról szóló rövid életű vitát, hogy Mártha (máshol is hangoztatott) elképzelése már az épületek állapota miatt sem megvalósítható, sőt - mondta Aszódi:

Valószínűbb azonban, hogy az eljárásokra sem kell mutogatni, ha e műszaki nehézségekre kell példákat hozni: a Napi.hu a négy éve kitudódott levél margójára anno tételesen megírta, hogy az azt megelőző években milyen hibák és leállások történtek Pakson.

Idén ötször voltak nem várt, vagy nem előre tervezett leállások, legutóbb épp augusztusban. Az atomerőműnél a hirtelen jött karbantartási és javítási kényszerek részben zárójelbe is teszik a magyar atomerőmű megbízhatóságáról és az olcsó áramáról hangoztatott kijelentéseket.

Legutóbb augusztus elején alakult ki olyan helyzet, hogy a négyből két blokk is állt, s így a hétköznapok végén akár 2600 MW importáramra is szükség volt a hálózati egyensúly fenntartásához, mivel a hazai áramtermeléssel ez nem volt megoldható. 

Plusz egy hónap

A termelés maximalizálását illetően Pakson jelenleg is van gond. Igaz, kisebb a probléma, mint egy hónapja volt, de az augusztus eleje óta fűtőelemeinek üzemszerű cseréjét és a blokk nagy karbantartását végző Paks-1 blokk indítási időpontját ki kellett tolni még egy hónappal. Az eredetileg egy hónaposra tervezett műveletek az aktuálisan lejelentett információk szerint egészen szeptember végéig elhúzódnak, így 480 MW termelési potenciált további egy hónapig máshonnan – főként importból – kell pótolnia, és a fogyasztókkal finanszíroztatnia a rendszerirányítónak.

A Paks-1 blokk problémája nem tipikusan magyar, inkább tipikusan idősödő atomerőművi blokkokra jellemző jelenség. Ennek friss igazolása, hogy Svédországban a Vattenfall éppen a napokban jelentette be, hogy több hónapnyi küzdelem után még két hónapra biztosan szüksége van az 1983 óta üzemelő Ringhals-4 blokk újraindításához. A svéd energiamixből eddig is hiányzó 1300 MW-áramtermelő potenciált így 2023 januárjáig máshonnan kell beszereznie az ottani hálózati operátornak.

A nagy méret és a bizonytalan termelési képesség rossz kombinációk az energetikában, mert azáltal, hogy a háttérben mindig ott kell tartani egy ekkora tartalékot, megkérdőjelezhetővé válik a megbízhatóság és az olcsón termelés is. De van más ok is, hogy miért nehéz egy atomerőművet az eredetileg tervezettnél tovább üzemeltetni. A friss németországi, illetve kaliforniai példa éppen most, a szemünk előtt rajzolja körbe ezt a területet.

Miért szívózik az E.On?

Az Európában kialakult energiaválság kezelésével kapcsolatban a nukleáris ipart megoldásnak tartók  hónapok óta szajkózzák, hogy Németország rosszul döntött, amikor az atomerőművei bezárásáról határozott, és hogy az utolsó három, most még működő blokkját éppen most nem kellene az év végével leállítani. Az amerikai, magyar, francia és brit olvasatok azonban mind-mind azon a téves alapon nyugodtak, hogy az évek óta a leállításra készülő egységeket pikk-pakk tovább lehet működtetni. 

Augusztus közepén már írtunk arról, hogy ez a kiindulási pont szakmailag miért nem jó, illetve, hogy mire képesek és mire nem a német energiarendszerben az egyenként 1300-1400 megawattos blokkok. Nem sokkal később pedig az is eldőlt, hogy a német kormány döntése alapján a háromból kettő egység december 31-et követően is működőképes állapotban maradhat, s hogy ennek alapvetően nem a német energiaigény, sokkal inkább a francia nukleáris ipari válság uniós szintű villamosenergia-ellátási helyzetének kezelhető szinten tartása az oka.  

A történetnek azonban ezzel nincs vége, mivel az egyik, három plusz hónapra „életben hagyott” atomerőmű, az E.On leányvállalatának kezelésében lévő Isar 2 menedzsmentje az energiaügyeket vivő Robert Habeck alkanceállár bejelentését követően – „megmakacsolta magát”.  A Preussen Elektra ugyanis azt jelezte, hogy az Isar 2 erőmű esetében nem hiszik, hogy technikailag alkalmasak lennének arra, amit a német kormány az erőmű számára kijelölt. Az atomerőművek ugyanis nem tudnak tartalék üzemmódban üzemelni.

Finomabban ugyan, de lényegében ezt jelezte a Neckarwestheim 2-t üzemeltető EnBW is. Ők azt közölték, hogy a tartalék üzemben tartás „nem triviális”, és tisztázni kellene, hogy Habeck pontosan hogyan is értette. Ezután tudnak az ügyben műszaki-energetikai választ adni arra, hogy mindaz lehetséges-e.

Az ellenkezés árnya azonban az E.Onra sült rá azzal, hogy a Reuters Habecket az ügyben elérte, az E.On viszont a sajtómegkeresésre nem reagált.

Klasszikus kríziskommunikációs 1x1: mivel a miniszter elmagyarázta, hogy nem a németországi napi termelésben jelentkező stresszek felszámolására szánják biztonsági tartaléknak a nukleáris blokkokat, és azokat nem ki-be kapcsolgatásra szánják, hanem arra, hogy ha december végéig kiderül, hogy az energiaellátási helyzet megkívánja a nukleáris blokkok aktív termelését, akkor azokkal januárban és februárban biztosan számolnak, a politikus kimászott a szorult helyzetéből, az energiavállalat viszont azzal, hogy elbújt a további magyarázatadások elől, még inkább rossz színben tűnt fel.

Ebben a helyzetben az is gyorsan felidéződött, hogy az E.On a 2011-ben, a politikai döntéssel született atomerőmű-leállítási menetrend elfogadása ellen is lázadozott, majd több más érintetthez (például a most szintén érintett EnBW-hez is) hasonlóan beperelte a német államot, és kártérítést követelt.

Az is felhánytorgatható, hogy a 2021-ben a még talpon álló atomerőmű-tulajdonosok elfogadtak a távozó Merkeltől egy majdnem 2,5 milliárd eurós vigaszdíjat a csendben bólintásukért – az E.On éppen azért, hogy belenyugodjon végre: 2035 helyett 2022-ben leáll az Isar 2.

Ezek a tételek azon a prizmán keresztül, hogy most mégis úgy alakulhat, hogy a cég még további bevételekhez (is) juthatna majd az energiakrízis, illetve az európai hálózati szükségleteket középpontba helyező kormánydöntés jóvoltából, azt a látszatot is kelthetik, hogy az E.On leányvállalat már megint cirkuszol. 

Az átpolitizálódott helyzetben ez lett az aktuális ütőkártya Habeck kezében; nem biztos, hogy teljesen véletlen, hogy most hozta fel gyorsan a média, hogy Carsten Müller, az Isar-2 telephelyvezetője már májusban kategorikusan kijelentette, hogy szó sem lehet néhány hónapos termeléshosszabbításról, mert ő csak 3-5 éves időtartamot fogad el. Ezzel szemben a kormány 2-3 hónapos tartalékban tartásról szóló döntése racionális, takarékos és körültekintő megoldásként tüntethető fel. Mivel így nem jár sem rendkívüli kormányzati támogatás nyújtásával a műszaki és biztonsági határidők kitolása, de átsegítheti a német fogyasztókat a tél második felének esetleges szűk áramtermelési keresztmetszetein úgy, hogy még az eredeti, zöldenergiás fejlődési ív feladásával sem kell szembenézni.

Szeptember második felére fordulva így az tehát még mindig nem biztos, hogy januárban bármelyik német atomerőmű is termelni fog. Legújabban a Frankfurter Allgemeine Zeitung szállt be ebbe a meccsbe azzal, hogy frissen közölt szakértői véleménycikke szerint nem ésszerű csupán néhány hónapig tartalékban tartani a még működőképes atomerőműveket. 

Kalifornia ördöge

A németországi atomerőművek pár hónapos túlüzemelése igazából nem teljesen arról szól, amivel a magyar kormány kacérkodik, mivel Németország hamarosan, így vagy úgy, de végleg leállítja a határain belüli, nukleáris forrású áram termelését. Amiről a cikk elején említett időpontban Palkovics László Pakson tárgyalt, az - legalábbis hatalomtechnikai, logikai és technológiai értelemben - sokkal inkább a kaliforniai Diablo Canyon atomerőművel történtekhez áll közelebb. Ahol augusztus végén a kaliforniai törvényhozás az amerikai nukleáris erőmű továbbműködtetéséről döntött.

Tette ezt annak ellenére, hogy a 2x1100 MW teljesítményre képes, nem piaci, hanem gyakorlatilag közüzemi feladatokat ellátó, jelenleg 37 illetve 36 éve termelő reaktorokról korábban született olyan döntés, hogy 2025-ben leállnak. A változtatást lehetővé tevő parlamenti szavazásra azután került sor, hogy az energiaválságra hivatkozva a kormány, illetve: külön – az egy éve majdnem megbuktatott demokrata párti kormányzó – Gavin Newsom is meg akarta változtatni a korábbi döntést.   

Az ügyről májusban részletesen megírtuk, hogy Joe Biden hatmilliárd dolláros gyorssegély-alapot kínált fel ellátásbiztonsági köntösbe bújtatva a három, leállásra készülő nukleáris blokk üzemeltetőinek. A sebtiben meghirdetett Civil Nuclear Credit (CNC) programba azonban akkor sem a kaliforniai Diablo Canyon kettő, sem pedig a michigani Palisades erőmű egy blokkja nem kívánt részt venni, mivel az üzemeltető cégek úgy látták, hogy a továbbműködtetés biztosítása műszakilag, technológiailag sokkal többet kívánna a felkínált összegnél, ráadásul az irányváltáshoz egyébként is túl késő már.

Azóta annyiban egyszerűsödött a kép, hogy a Palisades május 20-án – 11 nappal a tervezett leállítása előtt – megadta magát. Egy tömítési probléma miatti leállás a tulajdonos Entergy-t arra az elhatározásra sarkallta, hogy már ne költsön pénzt az erőmű visszakapcsolhatóságára, inkább az már ne termeljen, hiszen az üzemanyaga egyébként is elfogyott, és az áramszerződése is lejárt. Így viszont Kalifornia utolsó atomerőműve egyedül maradt. 

Gavin Newsom megüzente

A Diablo Canyonnak azonban jobb helyzete van – már amennyiben a 2025-ig engedélyezett működtetés annak számít. Az erőműnek – mely papíron az állam áramfogyasztásának mintegy 9 százalékát képes biztosítani, de tavaly már csak 6-ot sikerült – ennél fogva három évig van még némi mozgástere, de azt érdemes itt rögzíteni, hogy a nukleáris üzemet működtető Pacific Gas and Electric (PG&E) saját maga állt bele 2017-ben abba, hogy idő előtt leállna.

Leegyszerűsítve az oka ennek az, hogy a Diablo közüzemi feladatokat lát el, és az államban berobbant megújuló energiás piac nem hagyott elég mozgásteret az atomerőműnek. Túl gyorsan szaporodtak el a lakossági és közüzemi napelemes rendszerek. Mivel az atomerőmű működtetési költségei magasak, az üzletileg indokolható működési modell a folyamatos termelés lett volna, azonban a hálózaton nem erre, hanem a napközben visszafogottan vagy sehogy nem termelő, este pedig befűtött kazánnal dübörgő áramtermelőkre lett leginkább szükség. 

A kaliforniai törvényhozás a 846. számú törvényjavaslatot, melyet több száz másik jogszabálytervezettel együtt – a magyar törvényhozásban is ismert salátatörvényként – tolt be, a közgyűlés 69 : 3 arányban fogadta el, majd a szenátus is megszavazta (31–1 arányban). Newsom azonban még ezzel sem volt teljesen elégedett, mivel 2030. október 31. helyett ő 2035-ig akarta volna meghosszabbítani a Diablo Canyon élettartamát.

A PG&E honlapján annak, hogy a cég esetleg mégsem állna le, azonban még semmi nyoma nincs.

A kérdés újranyitása mégis megtörtént: a kormányzó, aki a Los Angeles Times szerkesztői előtt is magyarázkodott az irányváltást illetően, eleve próbált biztosra menni. A májusban megfenekleni látszó kampányt azzal tolta meg, hogy a kaliforniai költségvetésből további 1,4 milliárd dollár támogatást ígért be az üzemeltetőnek. Ám az, hogy augusztus utolsó napján megszavazták az erőmű továbbműködését, az ügy valójában csak kiéleződött. Ahogy az Amerikai Nukleáris Társaság lapja, a Nuclear Newswire írta: a lehetőség, hogy a Diablo Canyon a 2016 óta elfogadott 2025-ös leállítási időpontja 2030-ra íródjon át, még sok csatározást szül majd a politikusok és a környezetvédők, de a PG&E és minden más érintett szereplő között is.

Az energiacég hivatalosan nem kommentálta a törvényhozók szavazási eredményét. 

A PG&E májushoz képest annyit módosított az álláspontján, hogy már „hajlandóságot mutat” az erőmű továbbműködtetésére, s azt is jelezte, hogy valószínűleg pályázni fog az energiaügyi tárcánál nyitott hatmilliárd dolláros keretösszegű nukleáris energiás támogatásra. Tisztán gazdasági szempontból is vannak azonban problémák: például, hogy az utóbbi években, a leállásra készülve a cég több mint egymilliárd dollár értékben már kivont összegeket a működésből. Amit így nemcsak, hogy vissza kellene pumpálni a rendszerbe, de minderre sokkal többet is költeni kellene – miközben az sem látszik biztosnak, hogy a beígért támogatási pénzekből a remélt haszon kihozható.

Annál is inkább, mert a PG&E a továbbműködést éppen abból adódóan, hogy a termelését nem a piacon, hanem a közüzemben értékesíti, a Biden-féle alaphoz sem biztos, hogy hozzájuthat. Azt ugyanis kifejezetten kereskedelmi üzemű civil reaktorokhoz kínálják.

Sok még az ismeretlen

A PG&E tehát egyelőre kivár, az erőműre vonatkozó működési engedély megújítási kérelmét még nem nyújtotta be a Nukleáris Szabályozó Bizottsághoz (The Nuclear Regulatory Commission, NRC). Sőt, még arról sem nyilatkozott, hogy ezt valóban megteszi-e. A bizonytalanság oka lehet az is, hogy a cég egyelőre nem tudja biztosan, hogy – ahogyan azt a New York Times is megpendítette – hogyan tudná a további akadályokat venni.

Mert biztosítani kell például, hogy a szeizmikusan aktív területen lévő, 1985 óta működő erőmű megfeleljen a jelenlegi szabványoknak, hogy a kaliforniai földhivatal továbbra is bérbe adja a területet a PG&E-nek, meg kell vívni a csatákat az állami vízkészlet-ellenőrző testületével, a tengerparti- és a közmű bizottsággal is, ahogyan a közösség civilszervezeteivel is – akikkel jelenleg élő megállapodása van arra, hogy az erőmű 2025-ben bezár.

Jól lehet, a nukleáris ipari szaklapok, mint a Powermag is, az atomenergia diadalaként kommentálták a döntést, az egyelőre azonban nem látszik, hogy a vállalat hogyan fogja megtenni a 2030-ig tartó utat. Patti Poppe, a PG&E vezérigazgatója még a törvényhozás döntése előtt azt mondta egy másik lapnak, hogy bár megvizsgálják annak a lehetőségét, hogy „Kalifornia érdekében nyitva tartsuk ezt az üzemet, ezt egyáltalán nem könnyű megoldani”. A CEO is úgy látta, hogy a végeredményt még sok egyeztetés kimenetele megváltoztathatja.

Folyt. köv.?

A Diablo Canyon körüli kavarás a politikában máris meghozta az első fordulatot: bő egy héttel a kaliforniai szavazást követően felbukkant egy levél, melyben a michigani kormányzó (Gretchen Whitmer) támogatásáról biztosítja az elmúlt hónapokban a Palisades Erőműben az Entergy helyébe lépett Holtec Internationalt, hogy a cég szintén járuljon a hatmilliárdos állami keretet kezelő energiaügyi tárcához, és a Civil Nuclear Credit (CNC) program keretében mentsen meg 600 munkahelyet (vagy 1700-at, attól függ, hogy számoljuk).

Ettől azonban még az atomerőmű nem fog újraindulni, és ha a Holtec komolyan gondolja is, hogy leszerelés és bontás helyett üzemeltetni és működtetni szeretné a létesítményt, elég nehéz, drága és körülményes feladatsor elé néz. Egy már leállított atomerőművet, amiből nemcsak az üzemanyag fogyott ki, de a karbantartása is leállt, és a biztonságos üzemeltetése is okafogyottá vált már, aligha lehet olcsón a nukleáris hatóságnak is elfogadható feltételeket ismét megteremteni. 

Ráadásul: a legfrissebb hír szerint  az amerikai „atomenergia hivatal”, az NRC napokon belül nyilvánosan hozzáférhetővé teszi a Holtec International által korábban benyújtott ún. leállítási és leszerelési jelentést [ez az ún. PSDAR, mely a leállítás utáni leszerelési tevékenységek felülvizsgált jelentését és felülvizsgált helyszínspecifikus leszerelési költségbecslését jelenti] és azt december végégig bárki illetékes (civilek, cégek, érintett szervezetek stb.) véleményezheti.

Vagyis amíg a Holtec hivatalosan nem kérvényezi, a hatóság továbbra is az eredeti menetrendnél, és a Palisades atomerőmű zárva tartásáról és bontási ütemezéséről hajlandó csak egyeztetni. Ha mégis sikerül ezt üzletileg, műszakilag, biztonsági szempontból a Holtecnek megugrania, akkor is marad a kérdés – ahogyan az Paks I. esetében releváns és időszerű lehet –, hogy egy 50 éves erőműből mi-mennyi az, ami még valóban kipréselhető.