Néhány évvel ezelőtt, a görög adósságválság legsúlyosabb időszakában az akkori lengyel külügyminiszter, Radoslaw Sikorski nyíltan arra kérte a németeket, hogy vegyék határozottabban a kezükbe az EU irányítását. A 2015-ben hatalomra került kormánypárt viszont újabb kártérítés követel Berlintől a második világháborús lengyel veszteségekért.

Ez a fordulat jól mutatja az EU előtt álló kihívásokat - véli Philip Stephens, a Financial Times (FT) publicistája. Az egyik kihívás az, miként válaszoljon egyes volt szocialista országok elfordulására a liberális demokráciától az autoritáriánus nacionalizmus felé (amelynek visszaszorítása érdekében az uniót létrehozták). A másik kihívás: miként lehet megelőzni az elkerülhetetlen német túlsúly hegemóniává alakulását.

Lengyel fordulat

Sikorski 2011-ben elhangzott megjegyzése azt a félelmet tükrözte, hogy az adósságválság nem csupán az eurózónát, hanem az EU-t is lerombolja. Ahogy fogalmazott túl kevésnek látja Németország részvételét a probléma kezelésébe - végül az eurótagállamok anyagi támogatásával kerülték el Görögország, Portugália és Írország államcsődjét, illetve Spanyolország bankválságát. A lengyel külügyminisztertől már-már meghökkentően hangzó elvárást azzal egészítette ki, hogy nem dominanciát, hanem vezetést várnak a németektől.

Sikorski mintha egy más világban szólalt meg ahhoz képest, ami a 2015 végi hatalomváltás után kialakult Lengyelországban. A jelenlegi kormánypárt, a Jog és Igazságosság a jövő felől a múlt felé fordította az országot.

A nacionalizmusnak mindig szüksége van ellenségre, ezért párt elnöke, Jaroslaw Kaczynski, aki egyben az ország tényleges vezetője, a jelenleg kevésbé fenyegető Oroszország helyett megtalálta Németországot. A nemzeti büszkeség nevében követel további kártérítést a háborús pusztításért - azaz nem jogi alappal, amiről Lengyelország 1952-ben lemondott.

Magyar példa

És a Jog és Igazságosság nincs egyedül - emlékeztet az FT publicistája. Orbán Viktor magyar miniszterelnök volt az első a posztkommunista éra vezetői közül, aki visszautasította a liberális demokráciát, amelyhez Nyugat-Európa ragaszkodik, és a demokratikus fékek és ellensúlyok leépítésével betonozta be a hatalmát.

A lengyel és a magyar vezető egyet értett abban, hogy a 2015-ös nagy bevándorlási válságot felhasználva behúzzák Csehországot és Szlovákiát autoritáriánus irányvonal követésébe. Amiben eltér a politikájuk, az az Oroszországhoz fűződő viszony. Stephens szerint Orbánnak nehézséget okoz, hogy elrejtse elragadtatását Vlagyimir Putyin orosz államfő iránt.

Jó volt ez?

A nyugat-európai eliteknek annyira elegük van ebből, hogy már felmerült a köreikben: nem volt-e történelmi hiba az EU keleti bővítése? Lengyelország a teljes brüsszeli büdzsé tizedének felszívásával az EU-támogatások legnagyobb kedvezményezettje. Nincs olyan építkezés Magyarországon, amelybe ne folyna uniós pénz. Miközben elfogadják a nyugaton kitöltött csekkeket, Kaczynski és Orbán gúnyolódnak a demokratikus játékszabályok és a jog uralmának betartásán.

Az egyik válasz erre Brüsszelben, Berlinben és Párizsban az, hogy el kell zárni a pénzcsapot. Nem kellene az EU-nak finanszíroznia olyan kormányokat, amelyek megfojtják hazai ellenzéküket, fittyet hánynak az Európai Bíróság döntéseire és visszautasítják, hogy részesedjenek a menekültválság kezelésének terheiből! Nézzük meg, hajlandóak lennének-e saját zsebükből fenntartani illiberális államaikat!

Nem lesz jó

Az FT szakírója úgy véli, nem működne a pénz megvonása. Ha a rendszerváltás után megtagadták volna ezektől az országoktól a csatlakozást a Nyugathoz, akkor káoszba zuhantak volna és/vagy Oroszország ölelésében kerestek volna melegséget maguknak. Ha most a perifériára szorítanák őket, az hasonló kockázattal járna.

Stephens ezért azt tippeli, hogy az EU-nak legalábbis egy időre bele kell nyugodnia, hogy a falain belül együtt kell élnie a nacionalistákkal. Jobb ha arra koncentrálnak, hogy Lengyelország és Magyarország itt lesz Kaczynski és Orbán hatalmának elporladása után is.

Ami Németországot illeti, amikor - vagy esetleg ha - az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, még erősebb lesz a fölénye az államközösségen belül. Ezért rendkívül fontos, hogy Angela Merkel kancellár és Emmanuel Macron francia államfő, azaz a mindenkori berlini és párizsi vezetés, politikai elit valós partnerségben működjön együtt egymással.

A nyitókép forrása: Pixabay.com