Bár igen régen történt Franciaország és az Egyesült Királyság szuezi kalandja, amikor 65 évvel ezelőtt kísérletet tettek arra, hogy visszaszerezzék a befolyásukat a Szuezi-csatorna felett, a nyugati szövetségesek afganisztáni kivonulása okot adhat némi összehasonlításra – véli Philip Stephens, a Financial Times publicistája. A washingtoni vezetés akkor éktelen haragra gerjedt szövetségeivel szemben, felfüggesztette a brit kormány hitelezését, a Szovjetunióval egyhangúan szavazva ítélte el az ENSZ-ben a katonai beavatkozást, mire London és Párizs farkát behúzva távozott a helyszínről.

Afganisztánban a vereség közös, a nyugati szövetségesek megalázó körülmények között távoznak a távoli országból, ám míg az USA elég erős ahhoz, hogy lerázza magáról a szégyent, mint kutya a vizet, addig a briteknek, akik az USA után a legtöbbet invesztálták az afganisztáni misszióba, csak a tehetetlen ökölrázás marad. A párhuzam abból adódik, hogy mindkét eset rámutat az úgynevezett amerikai-brit különleges viszony lényegére, a szigetország egyoldalú függésére az USA-tól.

A brexit után Boris Johnson brit miniszterelnök azzal kecsegtette a briteket, hogy országuk ezentúl független szereplőként fog megjelenni a nemzetközi politika nagyszínpadán. Az afganisztáni kivonulás azonban megmutatta, hogy London nem tehetett mást, mint amit Washington eldöntött. Ez felidézi a hasonló eseteket. Harold Wilson kormányfő elég bátor volt, hogy visszautasítsa a brit csapatok küldését Vietnámba, ám Richard Nixon gondolkodás nélkül befagyasztotta a két fél hírszerzési együttműködését, amikor Edward Heath Európát az USA elé helyezte a brit kormány prioritási sorrendjében. Ronald Reagan nem szólt Margaret Thachernek, hogy az amerikai hadsereg megtámadja Grenadát, a brit nemzetközösség tagját.

Vérmes remények

Johnson Global Britain víziójában úgy látja, hogy a brit külpolitika Európa felől az indiai-csendes-óceáni térség felé fordul, a Queen Elizabeth, a haditengerészet új repülőgép-hordozója a Dél-kínai-tengeren fog cirkálni Kína tőszomszédságában és a kormány a legfejlettebb technológiákba fekteti az adófizetők pénzét. Ez az elképzelés azonban kínos ellentmondásban van az ország rendelkezésére álló erőforrásokkal. Ha jobban megnézzük, azt láthatjuk, hogy az új informatikai fejlesztések ára a hadsereg és a légierő szerényebb méretűre zsugorítása – a Queen Elizaberthen például részben az amerikai légierő gépei állnak szolgálatban.

Anthony Eden miniszterelnök belebukott a szuezi kalandba, utóda, Harold Macmillan rájött, hogy az Egyesült Királyság az Egyesült Államok legjobb barátjaként rúghat labdába a nemzetközi politikában és a nagy testvérnek elsősorban Európában van szüksége rá, hogy érvényesítse befolyását a kontinens politikai folyamataiban. Ezért aztán megtette az első lépéseket afelé, hogy az Egyesült Királyság belépjen az EU elődjébe.

Változások

Az elmúlt évtizedekben szolgáló brit miniszterelnökök gyakran határozták meg a szigetország szerepét hídként, ami összeköti az USA-t és Európát. Abból, hogy képes volt befolyást gyakorolni mindkét félre a másik akaratának közvetítőjeként, erőt meríthetett, amit saját érdekében is használhatott. A brexit azt jelenti, hogy ennek a modellnek az európai lába szinte teljesen elveszett, és azzal, hogy az amerikai vezetés - Afganisztán példáján láthatóan - az USA-t tartja világ biztonsága garantálójának, az amerikai láb is elveszett.

Egy olyan országnak, mint az Egyesült Királyság, amely részt akar vállalni a nemzetközi biztonsági ügyek megoldásában, ám anyagi erőforrásai ehhez halványak, egyszerű a geopolitikai képlet – véli a brit üzleti lap cikkírója. Szoros kapcsolatokat kell kiépítenie a világ legerősebb demokráciájával és erős befolyással kell rendelkeznie saját földrészén. Boris Johnsonban azonban nem bíznak sem Brüsszelben, sem Berlinben, sem Párizsban, sem Washingtonban. Egyedül áll a senki földjén, ahova magát és országát navigálta. Van mit javítani ezen a helyzeten, de ezt a munkát egy jövőbeni brit miniszterelnök fogja elvégezni.