Az Egyesült Királyság 1973-ban Edward Heath konzervatív miniszterelnök kormányzása idején lépett be az Európai Gazdasági Közösségbe, az Európai Unió elődjébe, amit támogatott Margaret Thatcher, a kormány oktatási minisztere, később a párt legnagyobb modern kori vezetője is. Nem sokkal ezután Thatcher szembe fordult az unióval és a harc, ami 40 éve kezdődött Heath és közte azóta is mélyen megosztja a brit történelem legrégebbi és legsikeresebb pártját. Egymást követő tory miniszterelnökök fizették meg ennek a küzdelemnek az árát, sokszor belebuktak politikustársaik beteges megosztottságába az Európához fűződő viszony ügyében - kezdi a brexit történelmi előzményeit taglaló cikkét a Bloomberg.

Johnson lehetőségei

Kapcsolódó

Boris Johnson jelenlegi konzervatív miniszterelnök abban bízik, hogy miután bekövetkezik a brit kilépés, végre a hagyományos belpolitikai kérdések, az egészségügy és mások veszik át a főszerepet a közéletben. Erre esélyt kínál, hogy nagy többsége van a parlamentben, így figyelmen kívül hagyhatja pártja extrém nézeteket valló képviselőit, mert az ő szavazataik nélkül is érvényesíteni tudja az akaratát. Emellett a sajtó brexitpárti, így nem fogja nagyon bírálni, továbbá szemben elődjével, Theresa Mayjel neki nem kell számolnia "saját magával", azaz egy Boris Johnson-szerű figurával a pártján belül, aki a brexitet használja saját karrierje egyengetésére és a kormányfő fúrására.

Rontja viszont a belpolitikai harcok lecsillapodásának esélyét, hogy az új brit-EU kereskedelmi megállapodásra megkötésére hagyott 11 hónap kevés, hamarosan felmerülhet a határidő módosítása, mert az új egyezség nélkül gazdasági felfordulást okozó körülmények között válhatnak el a felek végleg az év végén. David Gauke volt tory igazságügyi miniszter úgy véli, hogy előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor Johnsonnak el kell döntenie, milyen viszonyt akar az EU-val: közelit vagy távolit. Az utóbbi gazdaságilag káros, az előbbi maga az árulás a brexiterek szemében.

Parttalan vita

A Bloomberg szakírói szerint miközben a brit társadalom belefáradt a brexitről folytatott, éveken át tartó vitába, a Konzervatív Párt politikusai láthatóan parttalanul képesek ekézni egymást ebben a témában. Heath és generációja, amely megélte a második világháborút, úgy tekintett az európai integrációra, mint ami garantálja a békét az öreg kontinensen. Ezért minden nemzetnek megéri feláldoznia valamennyit a szuverenitásából.

Thatcher, aki 1979-től vette át az ország vezetését, elsősorban a gazdasági előnyöket látta: például az egységes piac nem kis részben a britek támogatásának köszönhetően jött létre. Amikor azonban európai kollégái arról kezdtek beszélni, hogy további elemeket kellene átcsoportosítani a nemzetek szuverenitásából az európai szintre, hogy az uniós szabályoknak felül kellene írniuk a nemzeti szabályozásokat, szembe fordult az integrációval.

Pártjának Európa-párti szárnya erre válaszul azzal vádolta, hogy aláássa az ország alkupozícióját az unión belül, és végül tíz év kormányzás után belső rebellió buktatta meg. Thatcher és támogatói ezt soha nem bocsátották meg, John Major, aki a kormányfői székben követte, folyamatosan küzdött az euroszkeptikus ellenállók házon belüli csoportjával. Kormányzását végül az ásta alá végképp, hogy az ország 1992-ben kizuhant az európai árfolyam-mechanizmusból, amit belső ellenfelei ismét valami olyan rontásnak minősítettek, amit Európa hozott a britekre.

Új generáció

Közel 15 év munkáspárti kormányzás után 2010-ben kerültek újra hatalomra a toryk David Cameron vezetésével. Az új pártelnök-miniszterelnök a konzervatívok új politikus generációjával szembesült, olyanokkal, akiknek a második világháború már történelem, ám Thatcher leváltásának árulásként való értelmezése beleivódott a politikai gondolkodásukba. Bár még a 2016. júniusi népszavazás előtt egy évvel, a 2015-ös választási programjában is azt deklarálta a Konzervatív Párt, hogy támogatja az EU-s integrációt, alig akadt olyan politikusuk, aki nyilvánosan kiállt volna amellett, hogy az ország uniós tagsága egyértelműen jó dolog.

Johnson élen járt abban, hogy úgy értelmezze az Európai Uniót, mint egy kudarcra ítélt vállalkozást. A Sunday Telegraphnak azt mondta, hogy az EU kísérlet Európa elveszett gyerekkorának visszahozatalára. Annak az aranykorszaknak a feltámasztására, amelyben béke és prosperitás uralkodott a Romai Birodalomban, amely egyesítette a kontinenst. Aztán jött Napóleon és Hitler ugyanezzel a szándékkal, az erőszakos egyesítés kísérletével. Szerinte az EU, bár más módszereket alkalmaz, ezekhez hasonlóan kudarcra ítélt próbálkozás Európa integrálására.

Régi-új harc

Később - kitartva a katonai képeknél - azzal vádolta a brexit ellenfeleit, hogy azt akarják, hogy a szigetország megadja magát Brüsszelnek. May miniszterelnöksége alatt fűtötte a rebelliót a kormányfő ellen, főként a brexit ügyetlen kezelésével vádolva elődjét. Most, hogy az ő kezében van a karmesteri pálca, ő kényszerülhet kompromisszumokra az EU-val, és várhatja kíváncsian, hogyan reagálnak erre keménybrexit-párti konzervatív kollégái.

David Lidington, aki May mellett miniszterelnök-helyettesként szolgálta a brit koronát, úgy véli elsülhet a dolog szerencsésen és szerencsétlenül is. Az optimista forgatókönyv szerint a független Egyesült Királyság jól átgondolt, közeli kapcsolatot épít ki az EU-val mindkét fél hasznára. A pesszimista változat szerint azonban az új kereskedelmi tárgyalások fennakadhatnak néhány kritikus kérdésen, és a két fél között állóháború alakulhat ki.

A Bloomberg szerkesztői abban látják a legnagyobb kockázatot, hogy a Konzervatív Párt brexiterei ellenállhatatlan kísértést fognak érezni a párton belüli "polgárháború" folytatására. Radikális felfogásuk nem hagyja nyugodni őket addig, amíg el nem érik a szerintük egyedül üdvözítő megoldást, az ország radikális elválasztását az EU-tól, vagy idővel meg nem halnak.