Eljön majd a nap az Egyesült Királyság politikai életében, amikor a választók újra az életük alakulása, az oktatás és az egészségügy helyzete alapján döntenek a szavazatukról, és azt a politikus választják miniszterelnöküknek, akikről úgy gondolják annyira megbízható és tisztességes, hogy ha használtautó-kereskdő lenne, akkor vásárolnának tőle használt autót. Ma még azonban nem tartunk itt - véli Philip Stephens a Financial Times publicistája.

A britek barátai hat évvel a brexit mellett döntő népszavazás óta csak ingatják a fejüket azon, milyen irányt vett az Egyesült Királyság, ám Boris Johnson miniszterelnök konokul menetel az EU-tól elvezető úton. Március közepén meghívták az Európai Unió vezetőinek csúcsértekezletére, hogy egyeztessék Európa teendőit a oroszok Ukrajna ellen indított inváziójával kapcsolatban, ám nem fogadta el az invitálást. Joe Biden amerikai elnök tanácsadói állítólag megütközéssel vették ezt tudomásul.

Kapcsolódó

Néhány nappal korábban a kormányfő dicstelen párhuzamot vont a brexit és az ukránok függetlenségi harca közé, mondván: mindkét esetben a szabadságvágy motiválja a társadalmak cselekvését. Mit számít az, hogy Ukrajna éppen hogy csatlakozni szeretne az EU-hoz, amit a szigetország kis többséggel hozott döntéssel elhagyott? Ha a brexit megmagyarázhatatlan a kívülállóknak, akkor Johnson még inkább az: hogyan kerülhetett egy stabil, józan, a nemzetközi porondon pozitív szerepet játszó ország élére olyasvalaki mint ő? - teszi fel a költői kérdéseket a cikkíró.

Buborékban élő társadalom

A válasz - legalábbis a brit üzleti lap optimista publicistája szerint - az, hogy a brit társadalom buborékban él. A politika szomorú állapota csak egy eltérés a normálistól, ideiglenes torzulás, ami el fog múlni. A bajok a 2008-as pénzügyi válsággal kezdődtek, amire az akkori kormány rosszul válaszolt, ugyanis durva megszorításokkal kezdte el szorongatni a válság csapásától megrendült társadalmat és gazdaságot.

Ezzel azoknak az amúgy is rossz helyzetben lévő társadalmi csoportoknak az életét rontotta tovább, amelyek a 2016-os népszavazáson azután a brexit mellett voksoltak, mert úgy érezték, hogy az országuk az út szélén hagyta őket, amikor segítségre volt szükségük. Ezért az EU-t és a kelet-európai bevándorló vendégmunkásokat tartották bűnbaknak.

Válságok sora

Johnson a brexit zászlóvivőjeként vezette a kampányt a referendumon, amelyet úgy állított be, hogy az átlagemberek állnak szemben az elittel. Ezt követően több mint három éven át harcolt a kormánypárt képviselőinek az a része, amely a függetlenség valamilyen észszerű formáját kereste (a szigetország az EU vámuniójában marad, ami megszünteti az unión belüli bevándorlást, de nem rombolja le túlságosan a gazdasági kapcsolatokat), illetve a kicsi, de hangos populista kisebbsége. Ez emelte végül a kormányfői székbe Johnsont.

Megválasztása után a brexit majdnem legkeményebb formáját választotta, amely önálló vámrezsimbe vitte a szigetországot, megteremtve az északír protokollt, amely de facto vámhatárt hoz létre Észak-Írország és Nagy-Britannia között, és amit éppen ezért nem akar betartani. Aztán jött a koronavírus-járvány és a vele járó gazdasági válság, ami elfedte mindazt a gazdasági bajt, amit a brexit okoz az Egyesült Királyságnak.

Hat héttel ezelőtt úgy nézett ki, hogy közeleg az igazság pillanata, ugyanis rendőrségi vizsgálat indult azzal kapcsolatban, hogy Johnson és környezete rendszeresen megszegte a kormány járvánnyal kapcsolatos rendelkezéseit, azaz amit az embereknek megtiltottak, azt magukra nézve nem tartották kötelezőnek, ami a miniszterelnök népszerűségének jelentős csökkenéséhez vezetett. Ekkor jött azonban Johnson segítségére Vlagyimir Putyin orosz elnök azzal, hogy kirobbantotta az Ukrajna elleni háborút, ami minden bel- és külpolitikai problémát felülírt.

No problem

Johnson tudja magáról és egyáltalán nem zavarja, hogy nem az a fajta politikus, akinek víziója van arról, merre kellene tartania az országának. Munkatársai körében időnként megjegyzi, hogy nem az a dolga, hogy hosszú előterjesztéseket, törvénytervezetek olvasgasson íróasztala fölé görnyedve, hanem hogy ha eljön a kampány ideje, akkor felemelje a zászlót, és győzelemre vezesse a hadait. Az újraválasztás számít, amire az ő esetében az ad esélyt, hogy a választók továbbra is a brexit lázában égnek.

A brexit neki nem arról szól, hogy Brüsszel menjen a fenébe, hanem arról, hogy egy identitáspolitikával két részre lehet osztani a brit szavazókat. Az egyik oldalon a brit függetlenséget bármi áron támogatók állhatnak, a másikon az uniós tagságot jónak tartók, lehetőleg úgy, hogy az előbbi tábor éppen annyival nagyobb legyen, amennyi a választás megnyeréséhez kell.

Végjáték?

Ez hozza létre a cikk elején említett buborékot, amelyen kívül reked a valóság. A Financial Times cikkírója azonban úgy véli, vége lehet ennek, mégpedig azért, mert az egymásra rakódó válságok tovább ronthatják az amúgy is anyagi nehézségek között vergődő brit szavazók - a brexit tábora - életszínvonalát. Rishi Sunak pénzügyminiszter populista főnöke ellentéte, ám úgy tűnik, rabja költségvetési fundamentalizmusnak, ami akkor is megszorításokkal sokkolja a társadalmat, amikor az a leggyengébb állapotban van.

Így a gazdaságpolitika nem segíti ki a kormányt a népszerűségvesztéssel járó gazdasági bajokból, és ahogy közeleg a szabályszegéssel kapcsolatos vizsgálat vége, Johnson végül annyira népszerűtlenné válhat, hogy saját pártja parlamenti képviselői fordulhatnak szembe vele, attól tartva, hogy ha ő marad a kormányfő, akkor elvesztik a következő választást. És egy miniszterelnök-cserével előbbre hozhatják Johnson bukását.