A párizsi kávézókban száz évvel ezelőtt üldögélő nagy bajuszú férfiak egy percig sem kételkedtek a társadalmi haladásban, amely hosszabb távon a szegényeket is jobb élethez juttatja. Tíz évvel ezelőtt már más volt a helyzet: a legtöbb ember már nem hitt ebben, de abban még igen, hogy saját és gyerekei életét jobbá teheti.

Egy további évtized eltelte után már privát jövő javítása előtt is áthághatatlan akadályok látszanak lenni: a globális felmelegedés elkerülhetetlennek tűnik, a megélhetési költségek elszabadulni látszanak, két éven belül ismét kopogtat a recesszió és Európában véres háború dúl – írja Simon Kuper a Financial Times publicistája.

Kapcsolódó

Az előrejelzések szerint az átlagos brit polgár 2026-ben reálértéken kevesebből lesz kénytelen megélni, mint amennyi tejbe aprítani valója volt 2008-ban. Oroszország a szomszédja ellen indított invázióban a nukleáris fegyver bevetésével kacérkodik, miután úgy tűnik, az ukránok nem kérnek testvéri „szeretetéből”, és ellenállni merészelnek atyai pofonjainak. Az emberek csöndben lemondtak a társadalmi haladás lehetőségéről - talán a gazdag országok lakói egy ideje már nem is hajszolták ezt igazán -, a civilizáció új küldetése társadalmi és személyes szinten is az, hogy elkerüljük a katasztrófát - foglalja össze cikke témáját a brit üzleti lap sajtómunkása.

Valójában lehet, hogy a gazdasági fejlődés bizonyos értelemben csak egy történelmi illúzió, amit a gazdasági teljesítmény minőségének javulása kelt. Oded Galor idén megjelent The Journey of Humanity című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a társadalmak nem váltak gazdagabbá az emberiség 300 ezer éves fejlődése során, ami az 1800-as esztendőt megelőzte. Az emberek rendszeresen feltalálnak új eszközöket, amelyekkel növelik gazdasági teljesítményüket, ám aztán több gyereket vállalnak, így felemésztik a többletet. Egy átlagos munkás napi bére hét kilogramm búzára volt elég a babiloni társadalomban több mint 3000 évvel ezelőtt, négy kilogrammra Egyiptomban, amikor az a Római birodalom része volt 2000 éve és öt kilogrammra Párizsban az ipari forradalom előtt azaz, nagyjából 200 éve.

Fejlődés, de milyen áron

Csak az elmúlt két évszázadban lett gazdagabb az emberiség azon az áron, hogy egyre nagyobb tempóban használja fel az évmilliók alatt felhalmozott fosszilis anyagokat energiahordozóként és vegyipari nyersanyagként. Az olcsó olajra épült a háború utáni amerikai külvárosok lakónak álma arról, hogy az emberek kifogyhatatlan gazdasági erőforrások birtokába jutva menetelnek előre a haladás útján, ám gyorsan kiderült, hogy ez illúzió. A politikusok ma már nem is az energiaforrások átalakulásáról beszélnek, ami azzal kecsegtet, hogy marad az energiabőség csak más módon érjük el, hanem az energiafelhasználás mérsékléséről. A nyugati országok lakóinak vissza kell lépniük nagyszüleik életmódjától: kevesebb cuccot kell használniuk, kisebb otthonokban kell élniük és az autóról át kell ülniük a biciklire.

Sokat elárul a valós világban jelentkező korlátokból, hogy a mai ember a fél életét az interneten, a virtuális valóságban tölti. A nyugati világban élő átlagember minden nap majdnem hét órát tölt el a világhálón valamilyen tevékenységgel, amikor nem alszik – derül ki a GWI, a Hootsuite és a We Are Social tanácsadó szervezetek felméréséből. A mai ember elvégezheti a munkáját, fenntarthatja kapcsolatait és szórakoztathatja magát online módon fillérekért. És a virtuális valóság világa még csak most kezd igazán kialakulni.

Hol a boldogság mostanában?

Az internet korában a gazdag országokban a boldogság erősítése már nem igényel további gazdasági növekedést - legalábbis ezt gondolja Richard Easterlin, aki szerint a fejlett országok polgárainak elégedettsége nem javul azzal párhuzamosan, ahogy nő a jólétük. Sokan vitatják ezt a nézetet, ám nem lehet lesöpörni az asztalról. Ahogy az emberek egészségesebbé válnak, nagyobb biztonságban élnek, jobban megértik lelki bajaik forrásait és több lehetőségük adódik idejük beosztására, a figyelmük a boldogság más forrásaira terelődhet, mint korábban.

Más szóval az amerikai álom helyett, amely szerint kemény munkával bárki meggazdagodhat, előtérbe kerülhet ennek alacsonyabb jövedelemhez igazított, európai változata, amely szerint több szabadidő és az ingyenes egészségügy ellátás vetekedhet a magasabb életszínvonallal. A brit üzleti lap cikkírója idézi a brit John le Carré Egy kisváros Németországban (A Small Town in Germany) című regényét, amely 1968-ban játszódik, és annak az aggodalomnak ad hangot, hogy a volt nácik visszatérhetnek a hatalomba.

Egy brit diplomata a könyvben a következőket mondja arra utalva, hogy élete a mindennapi mókuskerékben zajlik egy pazarló, pusztító hulladékokat termelő társadalomban. „Minden nap, ahogy lefekszem, azt mondom magamnak, hogy letudtunk egy újabb napot természetellenes életünkben, egy olyan világban, amely a halottas ágyán fekszik. És ha sosem lazítok, ha sosem fordítom a figyelmemet másra, akkor talán további száz évig ugyanígy folytathatunk mindent.” Ötvenöt évvel később azt mondhatjuk, hogy ez halvány eredménnyel kecsegtető projekt nem is olyan rossz perspektíva.