Kényes egyensúly alakult ki az EU és az Egyesült Királyság között az alatt a bő két hét alatt, amely a brit kilépési kérelem benyújtása és április közepe között eltelt - kezdi háttérelemzését a Financial Times (FT) internetes oldalán Chris Giles, a lap gazdaságpolitikai szakírója. Egyelőre nyitott kérdés, hogy sikerül-e kölcsönösen előnyös megállapodást kötniük vagy Nagy-Britannia leforrázva távozik és brexit az EU történetének sötét fejezete lesz.

Így kezdik a vitát

Az Egyesült Királyság kiinduló álláspontja szerint biztosítani kell a szigetországban élő uniós állampolgárok és a kontinensen élő britek jogainak védelmét, az észak-ír határ könnyű átjárhatóságát, a lehető legszabadabb kereskedelmi kapcsolatokat az elváló felek között, továbbá a biztonsági és politikai együttműködés fenntartását az EU-val.

Ugyanakkor a szigetország vissza akarja szerezni a teljes ellenőrzést határai felett, korlátozni akarja a bevándorlást az uniós országokból is, ki akar kerülni az Európai Bíróság joghatósága alól és nem akar pénzt befizetni a közös európai kasszába.

Az első két pontban nincs különbség az EU-s és a brit álláspont között. Ugyanez a helyzet Észak-Írország vagy a biztonsági együttműködés kapcsán. Ezenfelül azonban más az uniós kiindulópont. Mivel az EU elégedett Nagy-Britannia tagságával, kompenzációt akar azért, hogy az ország kilép az államközösségből, és ezzel kárt okoz a többi tagországnak. Ha a britek korlátozni akarják az emberek szabad mozgását, ennek ára lesz.

Elbeszélnek egymás mellett

Ez a két kiindulópont nem kompatibilis egymással - szögezi le az FT publicistája. Az Egyesült Királyság azzal a fantázia birodalmába illő elképzeléssel ül a tárgyalóasztalhoz, hogy máris kívül van az EU-n, és ebből a pozícióból keres a jelenleginél jobb viszonyt az unióval. Ezzel szemben az EU 27 megmaradó országa a valóság talaján áll: a britek ki akarnak szállni a közös buliból, amelyben az előnyökért cseréve kötelezettségeket is vállaltak.

Nem kétséges, hogy a londoni kormánynak kell engednie. Theresa May brit miniszterelnök januárban azt mondta, hogy ha nincs válási egyezmény, az jobb, mint egy rossz egyezményt kötnek. Nincs igaza, pontosabban az a nagy helyzet, hogy ha nincs egyezmény, az EU-nak sokkal inkább elfogadható, mint Nagy-Britanniának. Ezért aztán a brit kormánynak kell engedményeket tennie - a kérdés csak az, hogyan.

Arcvesztés nélkül

A dolog logikája egyszerű. Mindkét félnek egyszerűbb lenne, ha a britek olyan engedményeket tennének, amelyeket az EU 27-ek nagyra értékelnek, miközben a szigetország elborult brexithívei nem tartanak nagy veszteségnek. A válási folyamat első két hete hozott néhány példát arra, hogy Maynak van érzéke az arcvesztés nélküli hátráláshoz.

Hangsúlyozta, hogy az Egyesült Királyságot nagy veszteség éri azzal, hogy nem lesz befolyása az EU ügyeire. Ezt a megjegyzést Brüsszelben nagyra értékelték, míg a brexitmániásokban nem keltett hiányérzetet. Tovább engedményként elfogadta, hogy az új brit-EU kereskedelmi egyezményt a válás lebonyolítása után kell kialkudni. Ennek valójában nem volt alternatívája, de a beismerés megolajozta a tárgyalások előkészületeit.

May közelebb került ahhoz is, hogy országa nevében elfogadjon egy átmeneti időszakot a de jure és de facto brexit között, amelyben fennmarad a vámunió, érvényesülnek az egységes piac szabályai, köztük az emberek szabad áramlása is. Ezzel megint olyan engedményt tehet, ami valójában elkerülhetetlen, ugyanis a szigetország a válásra rendelkezésre álló két év alatt nem képes felépíteni önálló vámengedélyezési és -ellenőrzési rendszerét.

Tartózkodjanak a túlzásoktól!

Egyik félnek sem kellene azonban nagyon keménykednie a másikkal. Az EU elvárása, hogy az Egyesült Királyság lelépési pénzt fizessen korábban vállalt kötelezettségei alapján, ésszerű, ám az összeg már más kérdés. Boris Johnson külügyminiszter, a brexit egyik legismertebb híve máris keménykedett főnökével, azt követelve tőle, hogy a pénzügyekben olyan keményen álljon ellen az EU-nak, mint híres elődje, Margaret Thatcher tette.

Johnson nem segített Maynek abban sem, hogy enyhítsék a brit ellenőrzés alatt álló Gibraltár ügyében kialakult feszültséget. Spanyolország mindig magának követelte ezt a területet, és az, hogy Egyesült Királyság mintegy kivinné magával az EU-ból Gibraltárt, felerősítette Madrid hangját. Az FT publicistája felhívja a figyelmet arra, hogy Gibraltár Nagy-Britannia tengerentúli területének számít, így most sem része az európai vámuniónak. Úgyis külön kell tárgyalni róla, kár élezni az ezzel kapcsolatos vitát.

Nem kéne szívózni

A szigetország keményvonalas brexithívőinek nem kellene arról álmodozniuk - és ezzel revolverezniük az EU-t -, hogy adóparadicsommá teszik Nagy-Britanniát. Ha az adók csökkentésével és a szociális jogok fellazításával erre az útra vinnék országukat, azzal minden államot arra szorítanának, hogy piacaik és befektetéseik védelme érdekében a lehető legelőnytelenebb kereskedelmi megállapodást kössék a britekkel.

Kérdés, hogy mi lesz a történet vége, de az biztos, hogy ha az Egyesült Királyság meg akarja őrizni azokat az előnyöket, amelyeket vállalatai jelenleg élveznek az európai piacokon, akkor jelentős engedményeket kell tennie. Ha May képes lesz arra, hogy letolja ezeket hátországa brexithéjáinak torkán, akkor jól fogja elvégezni a rá háruló kellemetlen munkát.