Több mint száz év telt el azóta, hogy létrejött Észak-Írország mint az Egyesült Királyság egyik helyi parlamenttel rendelkező tagállama, ám eddig nem fordult el, hogy a Stormontban, ahogy épületéről a törvényhozást hívják, ne valamelyik brit unionista párt kezében lett volna a hatalom – írja Martin Ivens, a Bloomberg publicistája a május 5-ei választás következményeit elemző cikkében. A szavazás eredményeképpen ugyanis 1921 óta először a Sinn Féin „személyében” egy köztársaságpárti politikai erő alakíthat kormányt.

A Sinn Féin programja szerint Észak-Írországnak el kell tűnnie a térképről oly módon, hogy beleolvad Írországba, hogy aztán az egész Ír-szigetet Dublinból kormányozzák. Ennek ellenére a párt győzelme szimbolikus jelentőségén túl nem fenyegeti a brit uniót felbomlással. Ezzel egyidejűleg az 1998-as nagypénteki egyezmény, amelynek eredményeként szabadon átjárhatóvá vált Írország és Észak-Írország határa, s ezzel lezárult a protestáns és katolikus írek véres konfliktusának addig tartó szakasza, szintén szilárdan érvényben maradt.

Még a Sinn Féin elnöke, Michelle O'Neil sem beszél az írek újraegyesítéséről szóló népszavazás kiírásáról, miközben a brit kormány sem kíván élni azzal a lehetőséggel, hogy határellenőrzést vezessen be, amire egyébként joga lenne, ha úgy gondolná, hogy az északírek többsége ezt akarja. A választók megosztottak: a brit uniót pártolók szavazatai több politikai erő között oszlottak el, a két közösség vitája fölé emelkedni akaró Alliance párt jelentősen erősödött.

Elvileg igen, gyakorlatilag nem

Ha csak a felszínt nézzük, akkor az ír újraegyesítés minden összetevője rendelkezésre áll. A katolikus népesség nő, azaz meglenne a nacionalista többség és az északírek a 2016-os függetlenségi népszavazáson nagy többséggel elutasították a brexitet. Miért ne akarnának az EU-ban lévő Írországhoz csatlakozni? A makacs számok mégis azt mutatják, hogy az elmúlt 20 évben csak 27 százalékról 30 százalékra nőtt Észak-Írországban az újraegyesítést támogatók aránya, miközben az ellenzőké is 30 százalék. Az emberek harmada tartja magát írnek, harmada britnek és harmada valamiféle ezektől független északírnek.

Még a katolikusok sem szavaznának egyhangúan az újraegyesítésre, mert ezzel az adók növekedése járna és le kellene mondani arról az évi 10 milliárd fontról (4470 milliárd forint, a budapesti 4-es metró építési költségének tízszerese), amit Észak-Írország kap támogatásként a brit költségvetésből. Ha felvetik a közvélemény-kutatók, hogy a brit unió elhagyásával az északíreknek le kellene mondaniuk az ingyenes (adókból fenntartott) NHS egészségügyi ellátórendszer szolgáltatásairól, akkor 11 százalékra esik az újraegyesítést pártolók aránya. Eközben a határ másik oldalán és feleződik az ír egységet pártolók száma, ha figyelembe veszik az emberek ennek költségeit.

Így aztán elmondható, hogy a választáson az lehetett a döntő szempont, hogy az embereket aggasztja a megélhetési költségek növekedése, amit a Sinn Féin ügyesen kihasznált. A párt erről beszélt az ideológiailag érzékeny témák helyett.

Alvó feszültség

További érv amellett, hogy kerülni kell Észak-Írország státuszának firtatását, hogy a félkatonai szervezetek mindkét oldalon tovább léteznek a felszín alatt. A brit titkosszolgálatok szerint a köztársaságpárti IRA vezetési struktúrája érintetlen, és továbbra is vannak rejtett kapcsolatai a Sinn Féinhez. Az MI5-nak, a brit belső hírszerzésnek munkát ad a szakadár republikánus és protestáns bandák terrorkészülődésének lekapcsolása. Ezek a csoportok drogkereskedelemből szerzik meg a működésükhöz szükséges pénzt.

A szektás feszültségek szintén továbbélnek, a békevonalak, amelyek elválasztják a katolikus és protestáns szomszédságokat továbbra is élnek. Éppen ezért a legnagyobb veszély, hogy a londoni kormány és az EU nem tudja kezelni az északír protokoll kérdését, ami azon az áron tartja nyitva az ír-északír határt, hogy az Egyesült Királyságon belül belső vámhatárt teremt az Ír-tengeren. London felül akarja írni ezt a rendet, Brüsszel ragaszkodik hozzá annak érdekében, hogy Észak-Írországon át ne váljon nyitottá a külvilág felé az EU egységes piaca. A Bloomberg szakírója szerint nem hiányzik Európában egy vámháború nyugaton, miközben valós háború dúl keleten.