Néhány évvel ezelőtt, amikor egy kis vidéki kínai városban járt, kellemetlen tapasztalatban volt része - kezdi sztorizással cikkét Jamil Anderlini, a Financial Times publicistája. Egy kisfiú láthatóan zaklatottan odafutott hozzá, hogy mondjon neki valamit. Az újságíró azt hitte, csak az angoltudását akarja gyakorolni, ám ehelyett azt kérdezte: Miért tetszett felgyújtani a nyári palotát Pekingben? Nyilván az iskolában tanult a brit és francia csapatok 1860-ban történt atrocitásáról, és úgy gondolta, szembesíti ezzel az első embert, aki a barbár betolakodók közül való.

Nem sokkal ezt követően Indiában volt hasonló élménye. Delhiben egy vacsorán az egyik enyhén ittas helyi úriember azzal revolverezte a társaság brit tagjait, hogy megjegyezte: Winston Churchill történelmi mércével mérve sokkal nagyobb gazember volt, mint Adolf Hitler. Ezzel az 1943-as indiai éhezésre utalt, amelyben hárommillióan vesztették életüket. Szemben a kontinensnyi országban rendszeresen visszatérő éhezésekkel ezt nem a szárazság okozta, hanem az, hogy a londoni vezetés erőltette a rizsexportot, ami a hazai piacon a szegényeknek megfizethetetlen szintre lökte fel a rizs árát.

Kapcsolódó

Nincsenek tisztában vele

Nyugaton nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a világ két legnépesebb nemzete a nyugati gyarmatosítással, azon belül elsősorban annak brit változatával szemben jött létre. Még kevesebben tudják, hogy a gyarmati múlt milyen erős alapot ad a kínai és az indiai társadalomban megjelenő, sokszor szitkozódó nacionalizmushoz. Ezért hangzott hihetően az ott élők fülében, amikor a kínai külügyminiszter a napokban azt mondta, hogy a koronavírus nem Kínában fejlődött ki egyes állatokban, hanem azt az amerikai hadsereg csempészte be a járvány epicentrumába, Vuhanba.

Vásárlóerő-paritáson számolva jelenleg India és Kína gazdasága termeli meg a világgazdaság GDP-jének közel harmadát, és demográfiai mutatójuk, illetve fejlődésük tempója alapján látható, hogy még tovább nő majd a gazdasági, és ezzel geopolitikai súlyuk. Ha a nyugati országok nem értik meg milyen történelmi tudatra épül ezeknek a társadalmaknak a gondolkodása, akkor egyre nehezebben fognak tudni együttműködni velük.

Hogyan látják ők?

A Kínai Népköztársaság modern története hivatalosan az 1840-es ópiumháborúval kezdődik, amelyben az Egyesült Királyság legyőzte a Csing-dinasztiát, és megszerezte Hongkongot. Ezt követte a "megszégyenülés évszázada", amely hivatalosan a kommunisták 1949-es győzelmével ért véget. Minden kínai iskolás fel tudja mondani például a brit külpolitikát 1830 és 1865 között irányító Lord Palmerston szégyenletes szerződéseit, amit aláíratott a kínaiakkal. Ugyanez a helyzet Japánban az amerikai Commmodore Perry fekete hajóival, amelyek rákényszerítették országot gazdaságának egyoldalú megnyitására.

Ugyanakkor hány brit vagy amerikai diák hallott egyáltalán Perryről, vagy a palási csatáról, amely a 18. század közepén megnyitotta India kapuit a brit gazdasági behatolás előtt, vagy az 1900-as bokszerlázadásról, amelyben a kínaiak az egyre erősebb külföldi befolyással és a terjedő kereszténységgel fordultak szembe, vagy melyikük tudja mi a különbség az 1770-es és az 1943-as indiai éhezés között. Ahogy arra utaltunk, az előbbit a szárazság okozta, az utóbbit a rizsexport, és az indiai történészek szeretik idézni Churchillt, aki azzal magyarázta a rizshiányt, hogy a helyiek úgy szaporodnak, mint a nyulak.

Kevesen vannak

Az Egyesült Királyságban, az USA-ban és általában Európában kevesen vannak, akik mélyebben tisztában vannak a gyarmatosító múlt történéseivel. Inkább azok foglalkoznak ezzel, akiknek ez az egyetemi oktatói szakterülete. Az átlagos brit konzervatívok bizonytalan nosztalgiát éreznek a néhai birodalom iránt, a liberálisok homályos lelkiismeret-furdalást. A brexit melletti kampányban a "Take back control!" jelszava azt sejtette, hogy visszatérhetnek a dicsőséges idők, amikor a britek uralták a világot. A brexiterek szószólói azt ígérték, hogy a függetlenné váló Egyesült Királyság jobb kereskedelmi egyezséget köt majd a Kelet óriásaival, mint az EU.

Ha az átlagos brit szavazó csak felületesen tisztában lenne országa gyarmati múltjával, akkor értené, mennyire irreális ez. Miután India és Kína nemzettudata arra a mítoszra épül, hogy az alávaló angolok megszégyenítő uralma alól felszabadították magukat, így hozták létre legújabb kori államukat, nem valószínű, hogy kesztyűs kézzel bánnak majd velük. Az egyenként 1,4 milliárdos lakosságú két emelkedő szuperhatalom a lehető legkeményebb feltételek alapján akar majd kereskedni a 67 milliós Egyesült Királysággal, pontosabban hozzájuk képest csak királyságocskával.

A Finacial Times publicistája nem gondolja, hogy a nyugatiaknak folyton ostorozniuk kellene önmagukat a gyarmati múltért, és állandóan bocsánatot kellene kérniük, azért, ami abban az időben történt. A történelem bonyolultabb annál, mint ahogy a politikai erők a maguk érdekében leegyszerűsítve magyarázzák. Ugyanakkor ha nem értik meg a volt gyarmatok történelmi sérelmeit, akkor azok populista vezetői könnyen kijátszhatják velük szemben a társadalmukban szunnyadó ellenséges nacionalizmust.