Josep Borrellnek, az Európai Unió új külügyi főmegbízottjának igaza van, amikor azt mondja, hogy az EU nem válhat globális hatalommá, ha saját határain belül sem tudja megoldani problémáit. Legalább ilyen fontos azonban, hogy rendezze a viszonyát azokkal az országokkal, amelyek a közvetlen szomszédságában vannak - kezdi elemzését az unió jövőjéről Martin Sandbu, a Financial Times publicistája.

Az Egyesült Királyság és az EU viszonya a brexit után az első nagy megoldatlan probléma. Az uniós tagságra pályázó nyugat-balkáni országok, Albánia, Észak-Macedónia elutasítása - Franciaország és néhány további nyugat-európai ország megvétózta csatlakozási tárgyalásaik megkezdését -, a második probléma. A keleti partnerség ernyője alatt lévő államoké, köztük Ukrajnáé, amelynek közeledésére az EU-hoz Oroszország katonai inváziókkal reagált, a harmadik. Svájcé, amely belefáradt abba, hogy árucsoportonként végeláthatatlan tárgyalásokat kell folytatnia az EU-s kereskedelméről, a negyedik. Végül az Európánál kétszer népesebb Afrikáé, amely kontinentális szabadkereskedelmi övezet létrehozását tervezi, az ötödik.

Lehetőségek

Az EU-nak képessé kell válnia arra, hogy gazdasági modelljét, alapértékeit, standardjait, multilaterális megközelítését határaitól igen távol lévő országoknak is vonzóvá tegye, mert ha ez nem sikerül, akkor Kína és Oroszország köré gyűlhetnek. Ami ehhez jelenleg alapvetően hiányzik az az, hogy az unió nem tud különböző stratégiai viszonyrendszereket kínálni ezeknek az országoknak - véli az FT publicistája. Kínának van egy válasza erre, mégpedig az új selyemút projekt, amely Ázsiától Európáig és a Közel-Keletig felfűzi az országokat a kínai áruk szállításának útvonalára. Az az ország, amely csatlakozik az új selyemúthoz, jelentős infrastrukturális fejlesztések támogatására számíthat Peking részéről.

Az EU-nak ugyanígy világossá kellene tennie a határai menti és a távolabbi országoknak, hogy mit kínál nekik (nem mellesleg éppen az új selyemúttal szemben). Összhangba kell hoznia, hogy mit vár el ezektől az országoktól, és mi az, amit azok vonzónak találhatnak benne. Ennek alapján a különböző lehetséges gazdasági-politikai kapcsolatok széles választékát kell kialakítania, ami a Balkántól és Kelet-Európától Afrikáig bevonhat külső feleket az unió ökoszférájába.

Gondolják meg!

Miután Franciaország éles bírálatokat kapott az említett két nyugat-balkáni ország csatlakozási folyamatának megállítása miatt, Párizsban kitalálták az uniós tagsághoz vezető lépcsőfokok elvét. Ez azt jelenti, hogy az EU-val kapcsolatba kerülő országok lépésről lépésre igazodhatnak az unió gazdasági-jogi rendszeréhez, és éppen így távolodhatnak is attól. Az FT cikkírója szerint ezt a megoldást érdemes lenne átgondolniuk az uniós vezetőknek.

Az EU jelenleg két standard modellt kínál: a teljes tagságot és az európai gazdasági övezethez történő csatlakozást (ez utóbbi úton jár Norvégia, amely nem EU-tagállam, de része az egységes piacnak). Mindkét modell feltételrendszere jól definiált, ám számos országnak elérhetetlen. Ezért ezeken a lehetőségeken kívül koncentrikus köröket kellene definiálni. Ezek fokozatos jogokat és hozzáféréseket kínálhatnának az EU-s piacokhoz cserébe az unió szabályrendszerének részleges átvételéért.

Például

Egy példa lehet erre az EU vámunióján belül kerülésért teljesítendő kötelezettségek, illetve az azzal járó jogok meghatározása. További lehetőség az unió úgynevezett négy szabadságának szétválasztása. Jelenleg egyfajta dogma, hogy az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az emberek szabad mozgásának együtt kell járnia. Ehelyett azonban ajánlhatná az EU csak az áruk szabad áramlását az érdeklődő országoknak egy ezekre vonatkozó vámunión belül, ami több tucat országnak vonzó lehet. És ami fontos: vonzóbb lehet, mint a pusztán kínai áruk útjának egyengetését szolgáló új selyemútban való részvétel.

Ezért cserébe el kellene fogadniuk az EU szabályait, külkereskedelmi tárgyalásaikba pedig be kellene vonniuk az uniós szervezeteket is. Ehhez párosulna a továbblépés lehetősége az uniós integráció szorosabb formái felé, ám ezzel egyidejűleg a visszahátrálás sem lenne kizárva, ha egy ország úgy érzi túlságosan ismeretlen vizekre evezett EU-s kapcsolatainak erősítésével. Miután az illető ország egy távolabbi ponton megvetné a lábát, újra tehetne egy lépést az EU felé, ha mégis úgy látná, hogy ez megéri neki.