Az európai defláció veszélye miatt vészharangokat kongató szakemberek és szervezetek közé felsorakozott a Nemzetközi Valutaalap is, amelynek ügyvezető igazgatója, Christine Lagarde a múlt héten húgy fogalmazott, hogy az infláció a tündér, a defláció az ogre, ami ellen a leghatározottabban fel kell lépni. Ezzel egyértelműen arra célzott, hogy az Európai Központi Banknak (ECB) tennie valamit a defláció ellen - írja a Wall Street Journal.

Kérdés azonban, hogy tényleg olyan nagy-e az árcsökkenés veszélye, mint az az IMF elemzői is gondolják, és ha igen mit tehet az ECB, amely szemben más jegybankokkal nem tartozik felelősséggel egy bizonyos ország gazdasági folyamatainak befolyásolásáért. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha nem 18 kormánnyal kellene együttműködnie.

Az ECB jelenlegi várakozása szerint hosszabb távon egy százalék körüli infláció várható az övezeteben annak ellenére, hogy egyes eurótagországokban nulla közeli vagy az alatti a pénzromlás üteme. A közös európai valutát használó országok lakossága kétszázalékos tempóra számít középtávon. Az átmeneti defláció nem ritka jelenség. A svájciak megszokták, hogy időnként esnek az árak, Nagy-Britanniában a 19 században szintén nem volt ritka az árcsökkenés.

Nem az ő hibájuk

Az aggódók szerint az ECB már lazította volna monetáris politikáját, ha egy állam jegybankja lenne. A dél-európai országokban még mindig pozitív a reálkamat, miközben az hitelezés élénkítése, a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében negatívnak kellene lennie. Mindezek alapján sok elemző felveti a kérdést: elköveti-e az európai jegybank azokat a hibákat, amelyeket a Bank of Japan (BoJ), amely a legutóbbi időkig az elmúlt évtizedekben nem lépett fel elég határozottan a defláció ellen.

Nem csupán, sőt főként nem a BoJ hibája volt azonban, hogy Japánban két évtizedre beragadt a defláció, stagnálásra kárhoztatva a gazdaságot. A rendszert átalakító reformok késlekedése állt elsősorban a káros helyzet kialakulása mögött. Ha tetszik, az ECB most csupán arra vár, hogy az eurózóna kormányai elvégezzék a házi feladatukat a gazdaság szerkezetének, működésének átalakítása terén.

Így szúrták el

Az egymást követő tokiói kormányok és a jegybank közös hibája, hogy az ingatlanbuborék kipukkadása után több mint egy évtizedig tartott a bankrendszer újratőkésítése. Nem tehető azonban felelőssé a BoJ azért, hogy a japán munkajogi szabályozás rugalmatlan: akadályozza a fiatalok ideiglenes foglalkoztatását, miközben bebetonozza az idősebb generációk tagjainak magas fizetését.

A japán társadalom létszáma zsugorodik, a népesség elöregedése gyors, ám a szigetország ennek ellenére nem fogad vendégmunkásokat. A nőket konyhatündérségre kárhoztatják a szokások és a gyermektámogatások hiánya. Ami azonban még ezeknél is nagyobb baj: a magánszférát áthatják az uram-bátyám viszonyok, valamint az az érdekeltség, hogy a cégek mindenáron elkerüljék a presztízsveszteséget.

Ezek a hiányosságok olyan makacsak, hogy az elemzők a jelenlegi kormány és a BoJ összehangolt, brutális gazdaságösztönző politikája ellenére sem bíznak a végső sikerben. Tokió beruházási programot indított, a BoJ agresszív monetáris enyhítésbe kezdett, de a strukturális reformok terén nincs előrelépés.

Igen is, meg nem is

Egyes európai országok, Nagy-Britannia, Írország, Portugália és Spanyolország valamelyest tanult a japán példából, ám az uram-bátyám, kapcsolatok, a korrupció, a változásokkal szembeni ellenérdekeltség itt is ugyanúgy hat, mint ott. Vélhetően az ECB is ezért vonakodik fokozni a monetáris enyhítést. Semmit sem ér a bankok extrafianszírozása vagy egy kötvényvásárlási program indítása, ha az eurózóna gazdaságainak szerkezete nem változik, s így újratermeli minden korábbi gyengeségét.

Olaszországban például Enrico Letta kormánya ugyanúgy küszködik a reformokat megakadályozó politikai-társadalmi ellenhatásokkal, mint amelyek részlegesen bénulttá tették az előző, Mario Monti vezette kabinetet. Franciaországban Francois Hollande államfő azzal lepte meg az elemzőket a napokban, hogy határozottan a reformok mellé állt, ám tervei homályosak és mozgásterét láthatóan behatárolják a munkavállalók és a munkaadók közötti korporatív alkuk. Egész Európában le kellene hámozni az államigazgatás egymásra halmozott héjainak egy részét.

Az ECB persze egy ponton olyan erősnek láthatja a japán stílusú defláció veszélyét, hogy beavatkozhat. Ha azonban az eurózóna kormányai nem teszik meg a magukét a bajok újratermelődésének megelőzése érdekében, akkor a jegybank lépéseitől nem várható hosszú távú pozitív hatás. Csak tovább rugdossák a konzervdobozt az úton egy újabb elveszett évtizedet kockáztatva.