A befektetők, a pénz- és értékpapír-piaci kereskedők és a reálgazdaság szereplői egyaránt a hét végi európai uniós csúcsértekezletre figyelnek - Európa vezetőinek olyan döntéseket kellene hozniuk, amelyek eloszlatják az eurózóna összeomlásával kapcsolatos aggodalmakat. A kudarctól való félelem elfedheti a válság kezelésére kidolgozott német-francia rendszer hosszú távú gyengeségeit, sőt, talán tarthatatlanságát - derül ki a CNBC jegyzetéből.

John Carney, az elemzés szerzője először azt rója fel a döntéshozóknak, hogy átláthatatlanul végzik a dolgukat. Nem világos, ki, mivel foglalkozik, ki, kivel, miről is tárgyal éppen, milyen felhatalmazással és milyen céllal. Ezzel egyebek mellett a Berlint érő vádra utalhat, miszerint a merev fiskális fegyelem kikényszerítésével egyetlen nagy Németországgá tenné Európát, Párizst pedig az a vád éri, hogy minden lépésének megtétele előtt mérlegeli, milyen hatással lehet a döntés Sarkozy elnök újraválasztására a jövő tavaszi parlamenti választásokon.

Kapcsolódó

Balladai homályba burkolóznak a javaslatok

Az elmúlt napokban két dokumentum jelent meg a csúcsra készülő javaslatokkal kapcsolatban. Az egyiket Herman Van Rompuy, az Európai Unió elnöke jegyzi, a másik a Merkel-Sarkozy (Merkozy)-terv, amelyet tegnap juttattak el Rompuynak. Az előbbi az uniós alapszerződés olyan "apróbb" megváltoztatásáról szól, ami nem igényel hosszas ratifikációs folyamatot, az utóbbi lényege a költségvetési hiány és az államadósság plafonját átlépő államok automatikus büntetése.

Mindkét dolgozat meglehetősen homályos - nyilván szándékosan, hiszen a nagy alkudozás előtt senki sem jön elő az aduival, senki sem akarja túl erős elkötelezettséggel csökkenteni mozgásterét. Emiatt azonban a külső szemlélő csak találgathatja, hogy mi az ördög is folyik itt.

Súlyos titkos következmény

Carney az ismertté vált általános kereteket katasztrofálisnak tartja, a Merkozy-terv alapképtele ugyanis tartalmaz egy ki nem mondott, súlyos következményt, a közös garanciavállalást. Az elképzelés szerint az új szerződéshez csatlakozó államok lemondanának gazdaságpolitikai szabadságuk jelentős részéről, amiért cserébe egy erősebb európai stabilitási alap vagy alapok támogatnák kötvénykibocsátásukat. Ha valamelyik szerződő fél megszegi a szabályokat, akkor az EU közbelép, és rákényszeríti a vétkezőt a korrekcióval járó nehéz döntések meghozatalára.

Úgy tűnik, van egy kérdés, amely egyszerűen nem merülhet fel, nevezetesen az, hogy a résztvevők egyike ne teljesítse adósságtörlesztési kötelezettségeit. Más szóval az exkluzív klubban nem történhet államcsőd. Felix Salmon újságíró ezt úgy fogalmazta meg, hogy a Merkozy-rendszer bevezetése azzal a következménnyel járna, hogy az EU garantálná a résztvevők adósságainak visszafizetését.

A következmény katasztrofális következménye

Hogyan is működne ez a gyakorlatban? A szabályokat - hanyagságból vagy vétlenül - megsértő és az általuk okozott kárt kifizető országok adófizetői egyaránt lehetetlen helyzetbe kerülnének. Az előbbiek elsősorban a németek lennének, akik azt tapasztalnák, hogy ha az új pénzügyi rendszeren egy másik országban lyuk keletkezik, akkor kormányuk kénytelen lenne emelni az adókat vagy csökkenteni a kiadásokat, hogy kitöltse a közös pénzügyi rendszeren keletkezett rést.

Az emberek olyan adóemeléssel szembesülnének tehát, amelyeket nem választott kormányuk akar, hanem egy más országok magánhitelezőit védő, személytelen szabályrendszer nevében kényszerítenek rájuk. Ez nyilván tolerálhatatlan lenne a számukra.

Adóbűnözők és adóártatlanok

Az automatikus büntetések még igazolhatók erkölcsileg azoknak az országoknak az esetén, amelyek saját hibájukból költekeznek túl, kezelhetetlenül sok hitelt vesznek fel vagy nem képesek beszedni az adókat kiadásaik fedezésére. Nevezhetjük adóbűnözőknek ezeket, bár lakosságuk nyilván az éppen regnáló kormányt hibáztatná a korábbi "tékozló életmód" következményeiért, aminek nem túl barátságos módon kifejezést is adna.

Mi a helyzet azonban az olyan országokkal, amelyek vétlenek, amelyeket egy a GDP-jüket csökkentő, a munkanélküliségüket növelő, s ezzel adóalapjukat erodáló gazdasági válság küld padlóra? Spanyolország és Olaszország esete a legjobb példa erre. Az előbbi adóssága alacsony volt és csökkent a 2008-as pénzügyi válság előtt, az utóbbi ugyan magas államadósságot örökölt, de folyamatosan mérsékelte ennek GDP-hez viszonyított arányát. Ezek esetén nem lenne morális alapja a Merkozy-rendszerben működő szankcióknak. Ehelyett a vétlenségüket figyelembe vevő, méltányos megoldásokat kereső tárgyalásokon rendezhetnék kapcsolatukat hitelezőikkel.

Már a célt is hibásan választották meg?

Van logika a közös garancia vállalásában, hiszen a hitelezők így biztosak lehetnek abban, hogy a Merkozy-rendszer országaitól visszakapják pénzüket, ami elvileg biztosítja a tőke folyamatos áramlását kötvényeik piacára. Másrészt nem biztos, hogy beválik ez a számítás. Ha a befektetők minden garancia ellenére kételkednek egy ország fizetőképességében, akkor elzárják a pénzcsapokat, amivel az adott állam pont olyan helyzetbe kerül, mintha csődbe ment volna, ha ezt nem is jelentik be.

Ugyanakkor a csőd sokszor nem is olyan rossz - ezt bizonyítják a vállalati összeomlások. Ha egy cég úgy látja, hogy meglévő adóssága mellett nem tud újabb hitelekhez jutni, akkor egyszerűen - a meglévő jogi lehetőségeket, felszámolási eljárási módokat kihasználva - hátra hagyja azokat, és új keretek között folytatja tevékenységét. Ugyanez működhet az államok esetén is. Miért ne kaphatna hitelt egy csődeljáráson átment ország új hitelezőktől, miközben pórul járt korábbi hitelezői nyalogatják a sebeiket?

Meghívás forradalomra

Akárhogy is nézzük, erősen vitatható az az elképzelés, hogy egy bizonyos országcsoport államai vállalják egymás adósságainak teljes kifizetését, osztoznak ennek terhein, miközben a magánhitelezőket megkímélik a kockázattól. Az az elképzelés pedig, amely szerint nemzetek feletti, külföldi bürokraták rákényszeríthetnek kormányokat arra, hogy ezt vagy azt tegyék, egyszerűen forradalomra hívja fel az érintett országok lakosságát.

A legkevesebb, hogy lázadásokra, zavargásokra, sztrájkokra, politikai felfordulásra számíthatunk, ha az EU valaha megpróbálkozik az adóbűnözőnek minősülő országok megbüntetésével.