Akárcsak a legtöbb kiemelkedő politikus, Emmanuel Macron francia államfő is megosztó figura - kezdi a franciaországi belpolitikai felfordulás elemzését Gideon Rachman, a Financial Times (FT) vezető publicistája. Akik utálják, azok úgy látják az elmúlt hetek erőszakossá vált párizsi tüntetéseit, hogy Macron távolságtartó, arrogáns, idejétmúlt neoliberális politikája megbukott. Akik imádják, azok viszont azt mondják, hogy talpra fog állni a tiltakozási hullám után, és végül nagy változásokat hozó elnökként masírozik be a történelembe.

Az FT publicistája egyik érvelést sem tartja meggyőzőnek. Macron kétségtelenül nagy hatású politikus, helyesen, látja, hogy a francia gazdaság szerkezeti reformokra szorul és bátran lépett fel a sokoldalú nemzetközi kapcsolatok védelmében. Ugyanakkor tény, hogy a sárga mellényesek tüntetéssorozata az üzemanyagok adójának emelése miatt, az ezt követő erőszak, valamint a válaszul bejelentett pánikszerű intézkedések, amelyekkel a kormány visszavonta több korábbi döntését, súlyos sebet ejtettek rajta.

Kapcsolódó

Fordulat

Ami azt illeti az elmúlt hetek eseményei fordulópontot jelentenek Marcon elnökségében: kilúgozzák annak tartalmát és lehetetlenné teszik, hogy megvalósítsa választási ígéreteit. Hogy miről van szó, arra rávilágít, mik voltak a programjának legfőbb elemei: belső gazdasági reformok, mélyebb európai integráció és szerepvállalás a világ kormányzásában. Ez a három törekvés összefüggő rendszert alkot - hívja fel a figyelmet Rachman.

Ha Macron meg tudja változtatni Franciaországot, akkor meg tudja győzni a németeket arról, hogy tovább lehet lépni a közös európai gazdasági kormányzás felé, a megreformált, megerősített EU pedig fel tud lépni a nacionalizmus, a nemzeti elzárkózás feltámadt erőivel szemben, amelyek Washingtontól Pekingig megjelentek a színen. Ha a belpolitikai tervek buknak, akkor a nemzetközi törekvéseknek is vélhetően annyi. Ami azt illeti, jelenleg éppen ez utóbbinak vagyunk a tanúi.

Elveszett lendület

Macron támogatóinak igazuk van abban, hogy elnökük komoly eredményeket ért el. Rugalmasabbá tette a munkaerőpiacot, behúzott egy jelentős győzelmet az erős vasúti szakszervezetekkel szemben. Ugyanakkor az ezzel szerzett reformlendület most elveszett, miután az egyre erőteljesebb tiltakozások miatt az ország vezetésének hátra arcot kellett csinálnia. Több tervezett változtatás a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer területén lekerülhet a napirendről. A túlburjánzott állam visszanyesése, a költségvetés egyensúlyának megteremtése és ezzel a gazdasági növekedés felpörgetése kevésbé tűnik valószínűnek.

Ehelyett Macron csatlakozik korábbi a korábbi francia államfőkhöz, akik a reformtörekvéseik miatt kirobbant utcai demonstrációk miatt kénytelenek voltak feladni a változtatásokat. Az alapvető ellentmondás, mármint hogy a társadalom egyszerre akar adócsökkentéseket, illetve az adókból finanszírozott közszolgáltatások javítását, megoldatlan marad. Sőt a helyzet még élesebbé válhat, ha Macront esetleg egy radikális jobb- vagy baloldali vezető követi az államfői székben.

Mindennek vége

Látva a franciaországi fejleményeket a német elit aligha fogja elkötelezni magát a francia elnök EU-s reformprogramja mellett. Ehelyett igazolva látják, hogy nem lehet változtatni azon a képtelen, amelyben az eurózóna gazdagabb, északi országai finanszírozzák a "léha", költekező délieket. Az ezt intézményesítő "transzferuniót" régóta elutasítja a német választóközönség. Berlinben most azt mondhatják, hogy Marcon üres lelátók előtt játszik, Párizsban meg elborzadhatnak attól, hogy a szomszédnak nincs európai víziója és hiányzik belőle a nagyvonalúság.

Globális szinten is hasonló a helyzet. Macron okosan lépett fel a világpolitikában, mint Donald Trump amerikai elnök ellentéte, mint a nemzetközi kooperáció zászlóvivője. Hangosan védte a párizsi klímamegállapodást, amikor Trump országa nevében felrúgta azt, az első világháború lezárásának 100. évfordulóján pedig elítélte a nacionalizmust, miközben amerikai kollégája néhány nappal ezt megelőzően minősítette magát nacionalistának. Trump azonban most az orra alá dörgölheti, hogy Franciaország-szerte lázadnak ellene.

Lehetetlen feladat

Az FT szakírója szerint nagyon úgy tűnik, hogy Franciaország kormányozhatatlan ország. Az egymás követő elnököknek pártállásuktól és személyes tulajdonságaiktól függetlenül beletörik a bicskájuk ebbe a feladatba. A jobboldali Nicolas Sarkozyt azért kárhoztatta a nép - miután megválasztotta -, hogy túl mereven ragaszkodik politikájához. Az őt követő baloldali Francois Hollande-dal az volt a baj, hogy túlságosan szürke, hétköznapi figura. A centrista Macront pedig felfuvalkodottnak tartják.

Ha Emmanuel Macron meg tudná törni az ördögi kört, miszerint minden elnök reformok ígéretével kerül hatalomra, ám ahogy megpróbálja megvalósítani azokat, a választók ellene fordulnak és végül kudarcot vall, akkor nagyot javulna nemzetközi megítélése. A liberális értékek élharcosaként jelenhetne meg a világpolitika színpadán, ám ennek a forgatókönyvnek a valószínűsége most igencsak halványnak tűnik. Macron nem tudja megmenteni a világot. Ahhoz is nagy szerencsére lesz szüksége, hogy megmentse saját elnökségét.