A politika egyik hüvelykujjszabálya szerint kétféle szavazó létezik, a rajongó és az ingadozó. Egy dolog közös bennünk: vakon szavaznak. A rajongók olyannyira elkötelezettek valamelyik politikai irányzat mellett, hogy készek akkor is támogatni annak jelöltjét, ha az Caligula lovát indítja. A legutóbbi magyarországi önkormányzati választáson például volt olyan polgármester, akit úgy választottak újra a rajongó típusú szavazók, hogy saját politikai irányzatuk értékrendje szerint is erkölcsi hulla volt. A magyarázat, mint mindig, most is az volt, hogy az ellenfele még rosszabb lett volna pusztán azért, mert egy másik irányzathoz tartozik.

Az újraválasztott polgármester jelentősen romló szavazati arányából azonban az is kiderült, hogy az ingadozók elpártoltak tőle. Erre ebben az esetben elég indok volt, hogy kiderült: visszaélt a bizalmukkal. Emellett leszavazhatták volna, ha úgy érezték volna, hogy rosszabbul élnek, mint korábban, s ezért új vezetőt akartak volna látni városuk élén. Az ingadozó szavazót ugyanis arról lehet felismerni, hogy nem ért a politikához, nem is igazán érdekli, de azért bele akar szólni azzal, hogy elmegy szavazni.

Kapcsolódó

Mindez azért érdekes, mert a politika másik hüvelykujjszabálya szerint normális demokráciákban az ingadozók döntik el a választásokat azzal, hogy a többségük a kormányon lévők rajongó szavazótábora vagy a kormányváltást akaró ellenzékért rajongók mellé áll-e.

Mit lehet, és mit nem igazán

A decemberi egyesült királyságbeli választással azonban nagyon kiszúrtak az ingadozó szavazókkal. Ezen ugyanis nem az az igazi kérdés, hogy akarnak-e kormányváltást vagy sem, hanem az, hogy akarják-e a brexitet vagy sem. Ez dől el attól függően, hogy a kormánypártra vagy az ellenzékre adják-e a voksukat. Ha az ingadozó szavazóknak csak a kormányváltásról kellene dönteniük, akkor nem kellene arra felelniük, hogy mi történjen, hanem csak arra, hogy akarnak-e változást ahhoz képest, ami most van vagy sem. A brexit ügyében viszont nekik kéne megmondaniuk, hogy pontosan mi legyen.

Ha ez egy részletkérdés lenne, mondjuk: Legyen-e a Népszigeten vigalmi negyed?, akkor hozzá tudnának szólni. Lehetne erről akár népszavazást is tartani, mert az átlagember az ilyesmiről szerzett tapasztalatai, hallomásai alapján véleményt tudna formálni róla.

Egy olyan horderejű kérdést azonban, mint az uniós tagság, valójában csak akkor szabad népszavazás tárgyává tenni, ha már megvan rá a válasz. Magyarán azután, hogy a jelentős politikai irányzatok konszenzusra jutottak a feleletet illetően. Ebben az esetben a rajongótáborok szavazatai összeadódnak, az ingadozók követik a politikai divatot, így biztosan meglesz az előre eldöntött válasz mögött a többség.

Ha nincs meg a konszenzus az ilyen kérdésekben, akkor a régi, őszinte időkben vallásháborúkkal, polgárháborúkkal, mészárlásokkal vagy az ellenfél lakóhelyéről történő elüldözésével döntötték el, "kinek van igaza", azaz kinek az akarata érvényesüljön. Az ilyen harcoknak így vagy úgy el kell dőlniük, a vesztes nem maradhat talpon, mert amíg teheti, újrakezdi a küzdelmet.

Lehetetlen helyzet

A brexit ügyével lehetetlen helyzetbe hozzák az ingadozó szavazókat, mert miután nem látják át a politikát, nem képesek dönteni egy ilyen általános kérdésben. A rajongók ebben az ügyben is mennek az után, amit a politikai irányzatuk mond. Ezzel megalapozzák a szokásos, minden választáson kialakuló megosztottságot, amiből azután úgy jöhet ki a választási végeredmény, hogy az ingadozók többsége egyikük vagy másikuk mellé áll annak alapján, akar-e kormányváltást vagy sem.

Azzal, hogy belekeverik a brexitet, nekik kéne irányt mutatniuk az országnak, amire nem képesek. Nem az ő dolguk. Nem végezhetik el a nagy politikai irányzatok helyett, hogy a brexitről konszenzusra jussanak vagy, ha erre nem képesek, akkor csináljanak két országot (így eshet szét Nagy-Britannia, az EU-párti Skóciára, illetve a brexiter Kis-Angliára), vagy egyiküket zárják politikai gettóba (ahogy Magyarországon történt a nemzeti együttműködés rendszerében a kormánypártok ellenfeleivel).

A szerencsétlen ingadozó szavazót össze-vissza rángatják. A toryk azt mondják: Get Brexit Done, azaz lépjünk ki végre az EU-ból, aztán majd rátérünk a szakpolitikai kérdésekre, az egészségügyre, az oktatásra, a bűnözés visszaszorítására. A Liberális Demokraták azt mondják: vonjuk vissza az EU-s kilépési kérelmet, mert a brexittel biztosan rosszabb helyzetbe kerülünk, mint vagyunk, ezért rosszabb lesz az egészségügy, az oktatás, a bűnözés. A Munkáspárt azt mondja: halasszuk el a döntést fél évvel, aztán tartsunk népszavazást róla, egyébként sem ez a fontos, hanem az, hogy mi lesz az egészségüggyel, az oktatással a bűnözéssel.

Forgatókönyvek

A brit társadalomnak elege van a brexitből. Le akarja már zárni ezt az ügyet, ami a toryk malmára hajtja a vizet. Sima ügy: ha nyernek, már 2020. január 31-én kiviszik az országot az EU-ból. A Liberális Demokraták a dolgok jelen állása szerint nem tudnak felnőni a két hagyományos nagy párt versenytársává, ezért semmiképpen nem tudják tisztán érvényesíteni az akaratukat, azaz nem tudják visszavonatni az Egyesült Királyság EU-s kilépési kérelmét. Persze ha elég sok képviselőt tudnának küldeni a parlamentbe, akkor újra politikai patthelyzet alakulhatna ki, és a zavarosban, ugye, mindig lehet halászgatni.

A Munkáspárt arra játszik, hogy a Get Brexit Done! egyenlő azzal azzal a felszólítással, miszerint "Gyerünk, ugorjunk fejest az ismeretlenbe!", ami megriaszthatja az ingadozó szavazókat. Ha brexitet akarsz - mondják -, akkor tőlünk megkaphatod úgy, hogy átmenetileg se romlik majd az életszínvonalad, mert olyan egyezséget kötünk az EU-val, aminek alapján alig változik a jelenlegi helyzet. Ráadásul még népszavazást is rendezünk róla, hogy még egyszer újragondolhasd, mit akarsz. Ha úgy véled, hogy a brexit csak a konzervatív politikai elit öncélú játéka, egy eszköz, amit a belső hatalmi harcaikban használnak mit sem törődve azzal, hogy te rosszabbul járhatsz az uniós kilépéssel, akkor nagyon egyetértünk veled.

Hideg fuvallat

Ha nem lenne képzavar azt mondanám, hogy a szigetország társadalmát már megcsapta az előszele annak a légüres térnek, amibe az Egyesült Királyság kerülhet a brexit után. Magyarán a gyengülő fonttal, a szigetországból elköltözni akaró cégekről szóló hírekkel, a bizonytalansággal kaptak némi ízelítőt abból, mi várhat egy (jelenleg még Skóciával együtt) 67 milliós népességű kis oroszlánra a sok száz milliós elefántok (EU, USA, Kína) között.

De hogy a politikára kevéssé érzékeny ingadozó szavazó megérezte-e ezt vagy sem, hogy törődik-e ezzel vagy sem, ezt csak ő tudná megmondani vagy még ő sem. Dönthet úgy, hogy hagyják már békén ezzel a brexit dologgal, legyen végre vége, zárjuk le, lépjünk ki, lesz, ami lesz. Vagy lehet, hogy nem tud dönteni, inkább halogatná még egy kicsit ezt a dolgot abban bízva, hogy majd csak eldől valahogy. Egy biztos: nem képes racionálisan választani.