Amikor a közgazdászokat kérdezik a karácsonyról, csak arról áradoznak, hogy mennyire jót tesz a makrogazdaságnak, a kiskereskedelemnek, a vállalkozóknak az ünnepi költekezés. Miközben ez valóban így van, sokkal fontos lenne azt is tisztázni, hogy ilyenkor nem a végfelhasználók, vagyis a tényleges fogyasztók költekeznek a szükségleteiknek megfelelően, hanem rokonok, barátok, félig ismeretlen kollégák, akik a céges karácsonykor rossz nevet húztak. A gond pedig éppen ez: szakmányban vásárolunk szemetet egymásnak, amellyel aztán a megajándékozott semmit sem tud, vagy akar kezdeni.

Ez a probléma teljesen áthatja a gazdaságot: nemcsak a karácsonyi ajándékokra igaz, de az államok nem pénzbeli támogatására is. Utóbbira jó példa, ha egy adott kormány úgy dönt, nem szabadon elkölthető pénzt ad családi pótlékként, hanem mondjuk alapvető élelmiszereket. Hisz az állampolgárok a támogatást tulajdonképpen a gyermekek jólétének biztosítására kapják, miért ne szabhatnák meg, hogy csak arra lehessen fordítani?

A gond viszont az, hogy nem minden család egyforma, nem mindegyiknek azonosak a szükségletei. Így hiába volt az állam eredeti célja az, hogy a kívánt szándékot támogassa, könnyen lehet, hogy mellé lő. A példa kedvéért egy, a zöldségigényét háztáji gazdálkodásból fedező családnak felesleges egy raklap babkonzervet adni, míg ha azonos értékben készpénzt kaptak volna, akkor a gyerekek új cipőjére fordították volna, ami szintén megfelel a céloknak.

A közgazdászok egyik alapvetése a fent vázolt esetben az, hogy a végfelhasználó jobban ismeri a saját szükségleteit, így egységnyi pénzt hasznosabban költ el magára. A kutatók egy része pedig úgy véli, hogy ez hosszútávon a gazdaságnak is hasznosabb lenne, mint amennyit a pillanatnyi megoldás ér. A hasznosság és a feleslegesség közti különbséget szakkifejezéssel holtteher-veszteségnek (deadweight-loss) nevezik. Ez megmutatja, hogy a ténylegesen elköltött pénz mekkora része volt haszontalan, vagy mekkora nyereség nem jött létre soha a rossz forráscsoportosítás miatt.

Az állam én vagyok és zoknit ajándékozok

Átvitt értelemben a karácsonyi ajándékozás felírható ugyanerre a képletre: az állam az ajándékozó, a támogatásban részesülő pedig a meglepett ismerős. Karácsonykor pedig a legtöbben úgy viselkednek, mint a legrosszabb állam és teljesen felesleges, haszontalan "babkonzerveket" adnak.

A jelenséget több mint 20 éve ismerte fel Joel Wadfogel, aki kutatásakor először 86 diákon mérte le, mennyire örülnek bizonyos ajándékoknak, azt pedig milyen értékűre becslik (majd a kutatást többször is megismételte jóval nagyobb, reprezentatív mintákon). A résztvevők több terméket kaptak rokonoktól, barátoktól, majd megkérdezték tőlük, hogy szerintük hány dollárba került egy-egy tétel.

A lekérdezések végére pedig kiderült, hogy általánosságban 10-30 százalék közötti értékkel becsülték alá az ajándékot, esetükben tehát ekkora volt a holtteher-veszteség.

Az eredményeket országos méretűre nagyítva a kutatás évében, 1993-ban az Egyesült Államokban 38 milliárd dollárt költöttek ajándékokra, tehát 3,8-11,4 milliárd dollárnyi pénzt költöttek el hiába az emberek. Idén Amerikában a becslések szerint 1000 milliárd dollár mehet karácsonyi meglepetésekre, a 10-30 százalékos felesleggel számolva 100-300 milliárd dollárra rúghat majd a pazarlás. (A magyar kiskereskedők rekord méretű, mintegy 100 milliárd forintos forgalomra készülhetnek, vagyis durván 10-30 milliárd forint megy szemétre.)

Máshol is jelentkezik a veszteség

A holtteher-veszteség arányát mutatja az is, hogy az Egyesült Államokban a karácsonyi ajándékok nagyjából 10-15 százalékát viszik vissza az értékesítőkhöz. Annak egyik oka, hogy a felső, 30 százalékos határt nem éri el ennek aránya abból adódik, hogy sokan nem foglalkoznak a kacatokkal, hanem egyszerűen kidobják. Másoknak pedig nincs lehetősége visszavinni a nem tetsző termékeket, mert a meglepetéshajhászás közben a rokon levágta az árcetlit, vagy nem adta oda a számlát, netán az ajándékozott nem akarja megbántani a jószándékú adományozót.

A CNBC cikke szerint mintegy 284 milliárd dollárnyi terméket vittek vissza a megajándékozottak 2015-ben. Ami azért probléma, mert ennek közel felét a viszonteladók veszteségként nyelték le: a helyi visszavételi és értékesítési szabályok miatt a már egyszer eladott terméket csak nyomott áron adhatják el újra. A tartós cikkek esetében ez azt jelenti, hogy az eredeti ár 80 százalékán kerül vissza a polcokra. De az olcsóbb, gyengébb minőségű termékeket a fogyasztói magatartás miatt vagy csak pár dollárért adhatják el (még akkor is, ha eredetileg 20 dollárba került). Sok kereskedő ezért megkerülve az egész problémát, inkább ahogy van, kidobja a visszavitt holmikat.

Ennek oka, hogy a viszonteladók legtöbbször a gyártónak vagy a nagykereskedőnek kell, hogy visszajuttassák a termékeket. Ez pedig szállítási költségekkel, logisztikai nehézségekkel jár.

De a gazdasági veszteségeket gyarapítják a feleslegesen kifizetett bérek, valamint az, hogy a megajándékozott nem termeléssel, vagy valami hasznos dologgal töltötte az idejét, hanem sorban állással. Van tehát egy megbecsülhetetlen mennyiségű érték, amely meg sem teremtődött.

A tiszta bukás körforgása

Az amerikai Nemzeti Környezettudatos Oktatási Alapítvány (NEEF) számítása szerint hálaadás (november közepe-vége) és újév napja között keletkezik az egyesült államokbeli háztartások éves hulladékmennyiségének 25 százaléka. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy heti 1 millió tonnával több szemetet dobnak ki, mint az év bármely más időszakában.

Adataik szerint évente 38 000 mérföldnyi díszszalag kerül ilyenkor a kukákba, 11 milliárd dollárnyi egyéb csomagolóanyaggal együtt. Miközben 15-20 millió karácsonyfát is kidobtak. A kidobott ajándékok pedig a szemétmennyiség 15-20 százalékát is kitehetik.

Mit lehet tenni?

A jelenséget először leíró Joel Wadfogel szerint van kiút a karácsonyi pazarlásból, de ahhoz a társadalom karácsonyhoz való viszonyulásának is meg kellene változnia. Például nem kellene annyit rágódni azon, hogy kinek mennyiért vásárolnak az emberek ajándékot, helyette a praktikusságot kellene szem előtt tartani.

A Voxnak kifejtett elmélete szerint, ahogy egy baráti vacsorameghívásnál nem számolgatja senki sem, hogy vajon többet költött-e az ismerőse az ő fogadására, mint amennyiért ő otthon lenne, úgy ez karácsonykor sem egy fontos tényező. A hasznos dolgoknak mindenki jobban örül, mint egy drága, de haszontalan ajándéknak, az öröm kiváltása pedig az egész folyamat lényege.

Valamint Wadfogel szerint el kellene felejteni a meglepetésokozás hajhászását: a gazdaságnak, a környezetnek, sőt, még a személyes kapcsolatoknak is javára válhatna, ha az érintettek megkérdezik egymást a szükségleteikről. Így az erőforrások jobb csoportosításával megoldódnak hétköznapi problémák, nem pedig újak keletkeznek a felesleges romok rakosgatásával, vagy becserélésével.

De van még egy lehetőség is - ahogy azt az Atlantic is bemutatja a videójában - a közgazdász úgy véli, hogy egyáltalán nem kínos készpénzt adni. A pénzt pontosan annyira fogja becsülni a megajándékozott, mint amennyit ér, vagyis 0 százalékos a pénzügyi holtteher-veszteség.