A legfontosabb képesség az, hogy világossá tedd a katonáknak, mi a következő teendőjük, és ne szorítsd rá őket olyasmire, ami veszélyes lehet. Mármint veszélyes rád nézve – osztotta meg Szemjon, egy visszavonult orosz őrnagy az afganisztáni háborúban az 1980-as években szerzett egyik tapasztalatát Mark Galeotti politológus professzorral. Ez valójában 1990-ben történt, amikkor a Kelet-Európa-szakértő PhD-disszertációjához gyűjtött anyagot az afganisztáni háborúról.

Most azért idézte fel a beszélgetést a Moscow Timeson, mert az Ukrajnában harcoló orosz katonák viselkedésében kísérteties hasonlóságok mutatkoznak ahhoz, ahogy négy évtizeddel ezelőtt Afganisztánba küldött társaik viselkedtek. Szemjon egy gyalogos egységben szolgált 1987-ig, amikor egy mesterlövész okozta sérülés nyomán alkalmatlanná vált a katonai szolgálatra. Dühös volt a háborúra, megkeseredett és csak úgy ömlött belőle a szó egy olyan invázióról, amelyről minden orosz tudta, hogy el fogják veszteni egy egyszerre gyűlölt, félt és tisztelt ellenséggel, az afgán lázadókkal szemben.

Az a tiszt, aki sanyargatta az embereit, nagyon veszélyes helyzetben találhatta magát a csatában, amikor mindenfelé röpködtek a golyók, és utólag lehetetlen volt megállapítani, honnan jött az, amelyik kioltotta az életét. Az éles helyzetekben, főként az olyan önállóan tevékenykedő egységekben, mint amilyen Szemjoné is volt, a parancsnoknak gyakran kellett választania aközött, hogy követi-e a felülről jövő parancsot vagy „kreatívan” értelmezi egysége harctéri feladatát.

Elnézni és büntetni

Az emberei melletti kiállás helyenként az jelentette, hogy félrenézett. A lopás, különösen az élelem lopása, nem volt gond – mondta Szemjon. Az embereknek enniük kell, és a katonai fejadagok egyhangúságát és korlátozott mennyiségét időnként ki lehet egészíteni. Ugyanakkor nem lehet mindent elvenni a helyiektől, mert ha ezt teszi az ember, akkor bosszút forralnak, aminek nem szokott jó vége lenni. Még inkább ez a helyzet a gyilkossággal és az erőszakkal. Ezek nem csupán a helyieket dühítik fel, de a csapatot is megosztják. Ezért Szemjon ezekkel szemben nulla toleranciával lépett fel. És a kiszámítható viselkedést díjazták az emberei.

A katonaság alapszabályát a parancsok követését, azonban embereik védelme érdekében időnként megszegték az afganisztáni parancsnokok. Az egyik módszer erre az volt, hogy azt mondták, recsegett a rádió, ezért nem értették világosan, mi a teendő. Ha kiküldték egy egységet járőrözni egy veszélyes helyre, akkor előfordult, hogy az este 7-től érvényben lévő parancsot „félreértve” reggel 7-kor indultak el, mert világosban sokkal kisebb volt a kockázat. Emellett elakadhatott egy jármú, hogy ne kerüljenek ellenséges tűzbe, amiért Szemjont leszúrták a felettesei, de emberei hálások voltak.

Dühös, magukra hagyott katonák

Amikor a katonák fosztogatnak, erőszakoskodnak, az általában azt fejezi ki, hogy éhesek, dühösek, úgy érzik, parancsnokaik magukra hagyták őket az ellenséges területen, ezért minden frusztrációjukat a környezetükre zúdítják. Ezen a bestiális módon érik el,hogy úgy érezzék valamilyen szintén mégis urai annak, mi történik velük.

Mindez nem jelenti azt, hogy az orosz hadsereg nem tud keményen harcolni, ha kell, vagy időként kiválóan. Szemjon is kitüntetéssel szerelt le, és egyes csapatok Ukrajnában is megmutatták, hogy elszántak a harcban. Az orosz katonák fosztogatásairól, erőszakoskodásairól, helyenként gyilkosságairól érkező hírek a cikkíró szerint ara utalnak, hogy ez nem az ő háborújuk. Szemjon így beszélt erről az érzésről: Mire eljöttem Afganisztánból, már minden csak arról szólt, hogyan lehetne túlélni a háborút, a győzelem fel sem merült.