A vasárnapi németországi választási eredmények a 2013-as százalékos arányokhoz képest talán gyengítették Angela Merkel kancellárt, de mindenképpen megerősítették a demokráciát. A vártnál szerényebb siker után gyorsan megkezdődött a károgás Merkel pirruszi győzelméről, ám a végeredmény végül jó lehet neki is és minden német demokratának - véli Leonid Bershidsky, a Bloomberg Berlinben dolgozó publicistája.

A legfontosabb eredmény: a szavazók világossá tették, milyen koalíciók kötésével lehet kormányt alakítani az országban. Ezzel egyidejűleg hangos bal- és jobboldali ellenzéke lehet az ország vezetésének, ami szintén minden demokráciának előnyére válik.

Nem nagy dolog

Az exit pollok tanúsága szerint a CDU/CSU a szavazatok 33 százalékát szerezte meg, ami kétségtelenül elmarad a négy évvel ezelőtti több mint 40 százaléktól és az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásaiban szereplő 36-38 százaléktól. Ez lehet a konzervatív pártszövetség második legrosszabb eredménye 1949 óta.

Mielőtt azonban dramatizálnánk a számokat, Bershidsky emlékeztet arra, hogy Merkel lényegében ugyanilyen támogatottságot ért el 2009-ben és 2005-ben, azaz a 2013-as siker volt az eltérés az átlagostól. Emellett joggal mutatott rá a választást követő beszédében, hogy egyetlen további pártnak sincs esélye arra, hogy kormányképes koalíciót alakítson.

Németországban persze megszokott, hogy sokan ostorozzák saját magukat, ám ettől még tény, hogy Merkel vezetésével a pártja ritkán ért el földrengésszerű győzelmeket. Jobban szerepel a hoci-nesze típusú helyzetekben, amikor alkudozni kell. És most pont ilyen hónapok előtt áll.

A nagy vesztes

A választás nagy vesztese a Szociáldemokrata Párt (SPD), amely 21 százalékkal története legnagyobb buktáját könyvelheti el. Mivel ezért egyik vezetője sem szeretné elvinni a balhét - különösen nem a kancellárjelölt Martin Schulz -, ezért kézenfekvő bűnbakká tenni az elmúlt négy év nagykoalíciós kormányzását. Így aztán az SPD vezetői a szavazás után kijelentették, hogy nem hajlandók ezt folytatni.

A CDU persze megpróbálhatja véleményük megváltoztatására bírni őket. Merkel kabinetfőnöke, Peter Altmaier tett is egy megjegyzést azzal a felütéssel, hogy létezik ám az ország iránti felelősség is. Ugyanakkor vélhetően inkább azt akarta demonstrálni főnöke nevében, hogy a legnagyobb ellenzéki párt nem vállalja a felelősséget a közös munka folytatásáért.

Kicsik, de erősek

Ahelyett, hogy a bezárt ajtón kopognának, talán érdemesebb megpróbálkozni a Jamaica-koalíciónak nevezett formációval, azaz a Szabaddemokratákkal (FDP) és a Zöldekkel kialakítandó koalícióval. Egyfajta precedens már létezik erre: a három párt néhány hónapja együtt irányítja Schleswig-Holstein tartományt.

Mindkét kis párt karakteres hozzájárulással erősíthetné Merkel koalícióját. A FDP ambiciózus vezetője, Christian Lindner ugyan a kampányban nagyobb pénzügyi héjának mutatkozott, mint Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, de ez természetesen a csata elülte után változhat. A pénzügyi tárca élén vagy valamilyen EU-s megbízatásban nagyjából ugyanazt hozhatja, mint a Merkel legszorosabb szövetségesének tartott Schäuble, azaz közte és a kancellár között nincsen ideológiai törésvonal.

A Zöldek gyorsabban haladnának előre a zöldenergia elterjesztésében, mint a többi párt - különösen csípik a szemüket a barnaszénerőművek -, továbbá erősen Európa-pártiak. Összességében jó ellensúlyai lehetnek a szabaddemokratáknak. Eközben Merkel kezében marad a karmesteri pálca, mert az Európai Tanácsban képviselendő német állásponttal kapcsolatban övé az utolsó szó.

Menni fog

A koalíciós tárgyalások persze nem ígérkeznek könnyűnek, de 2013-ban 90 napig tartott az egyezség tető alá hozása az SPD-vel - ez sem lesz macerásabb. (Akkor a partner elfogadtatta például Merkellel az országos minimálbér bevezetését.) A végeredmény egy olyan hármas koalíció lehet, ami eltér ugyan a CDU/CSU harminc évvel ezelőtti, Helmut Kohl idején megszokott egyszínű kormányzásától, de jól illeszkedik Merkel centrista politikájához.

Az ellenzéki térfélen az SPD-vel szemben az Alternatíva Németországnak (AfD) képviselheti bevándorlóellenes, nacionalista, elszigetelődéspárti elkötelezettségével. A Bloomberg publicistája szerint láthatóan éppen annyi szavazatot szereztek - nagyjából 8,5 százalékot -, amennyit a CDU/CSU vesztett.

Más szóval, velük leszakadt a konzervatív pártszövetség leginkább jobboldali része. A 13 százalékuk ugyanakkor nem több, mint amit a hozzájuk hasonló holland Szabadságpárt elért márciusban, és azt vereségnek könyvelték el az elemzők.

Unalom és izgalmak

Bershidsky szerint az új parlament jobban kifejezi Németország politikai és ideológiai megosztottságát, mint a 2013 után alakult törvényhozás. A németek többségéhez Merkel puhább patriotizmusa áll közel, szemben az AfD macsó nacionalizmusával.

Az FDP és a Zöldek természetes megjelenítői a politikai víziók olyan irányainak, amelyek irányában Németországnak változnia kell: a modernizációnak, a környezetvédelem erősítésének és az európai integráció szélesítésének.

Érdekes, hogy az unalmas választási kampányból egy aktív cselekvést igénylő végeredmény született. Az AfD parlamentbe kerülésével a németek nyíltabban szembe nézhetnek múltjuk démonaival. Merkel nem ülhet a babérjain, mert olyan koalíciós kormányzásra kényszerülhet, amelyre - országos szinten - eddig még nem volt példa. A kancellárt megdolgoztathatja, hogy szembe nézzen a két kihívással: az AfD-hez pártolt szavazók visszaszerzésével és a szokatlan koalíciós kormányzással.

(A nyitókép forrása: AFP)