Gondolatkísérletet ajánl olvasóinak az Európa jövője szempontjából sorsdöntő májusi franciaországi elnökválasztással kapcsolatban Wolfgang Münchau, a Financial Times európai uniós szakkommentátora. Az ötletet az adta, hogy Emmanuel Macron, aki néhány hét múlva a baloldal elnökjelöltje lehet, megelőzte a népszerűségi versenyben Francois Fillon volt miniszterelnököt, a konzervatívok jelöltjét.

A radikális

Francia mércével mérve mindketten radikális reformerek, ám változtatási szándékuk lényegesen eltér egymástól. Fillon programja a radikálisabb. El akarja törölni a 35 órás munkahetet, emelni akarja a nyugdíjkorhatárt és csökkenteni akarja a közalkalmazottak számát több mint félmillió emberrel. Ha győz, és a parlament nem fekszik keresztbe az intézkedéseinek, akkor Franciaország durva liberális dereguláción mehet keresztül.

Politikailag Fillon a hagyományos francia álláspontot képviseli, amely ellenzi a föderális Európát, a nemzetállamokat tartja a nemzetközi politika főszereplőinek. Talán nem véletlen, hogy Fillon jóban van Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, akivel miniszterelnöksége alatt, hét évvel ezelőtt került kapcsolatba.

Szöges ellentét

Macron szintén olyan változtatásokat akar, amelyek tesztelnék a francia elit, különösen saját pártja, a szocialisták tűrőképességét. Tervei azonban éppen ellenkezőek a szuverenitás megőrzésével. Az eurózóna fiskális és politikai unióját akarja, miután úgy látja, hogy jelenleg az egyetlen nemzetállam, amely az övezet nyertesének mondható, Németország.

Ebben az értelemben Macron - ha a szocialisták őt választják - a harmadik esélyes jelölt, a radikális jobboldali Nemzeti Front vezére, Marine Le Pen tökéletes ellentéte lenne. Szemben vele, aki azt akarja, hogy az eurózóna valódi integrációként működjön, Le Pen le akarja rombolni az euróövezetet.

Mi jöhet ki ebből?

Nem világos, milyen hatása lenne annak, ha Fillon nyerne. Hasonlóan a többi republikánus politikushoz, neki sincs elképzelése Európa vagy az eurózóna jövőjéről. Ugyanakkor szemben elődeivel, ha meg tudja valósítani radikális piacbarát programját, azzal közelíthetné a francia gazdaságot a némethez.

Münchau persze nem ajánlja senkinek, hogy erre fogadjon, mivel Németország gazdasági és szociális rendszere egyedi. Sokkal erősebb feldolgozóipara van, mint Franciaországnak. Ugyanakkor nem lehet kizárni a francia és a német gazdaság konvergenciáját mint egyfajta harmadik utat az eurózóna jelenlegi felemás helyzetéhez és a Le Pen kínálta szétveréshez képest.

A még radikálisabb

A Nemzeti Front vezérének elnökké választása sok közgazdász szerint jelentős negatív gazdasági hatásokkal járna, ám ők voltak azok, akik a Brexit népszavazási győzelme és Donald Trump amerikai elnökké választása esetére is hasonlót jósoltak, ami nem jött be. Az is kétséges, hogy visszaeséssel járna-e Le Pen sikere.

A radikális politikus győzelme minden bizonnyal az egységes Európa és az euró végét jelentené. Ugyanakkor Münchau nem zárja ki, hogy a francia gazdaság jól járna vele, ami értékpapír-piaci boomban is megmutatkozna.

Lehet ugyanis, hogy a közös európai valuta sorsa megpecsételődött, s immáron csak olyan kolonc az eurót használó országok nyakán, mint 80 éve az aranystandard (minden valuta szabad aranyra válthatósága) volt. Mindkét esetben az a gond, hogy a nemzeti valuta nem tud leértékelődni, amivel segíthetné a gazdaság spontán alkalmazkodását a gazdasági gondokhoz. Ha így van, akkor azok az országok járnak a legjobban, amelyek a leghamarabb szabadulnak meg az eurótól.

Fenntarthatatlan

Ebben az értelembe Le Pen és Macron két egymással ugyan ellentétes, ám bizonyos értelemben azonos lehetőséget kínálnak. Javaslataik a jelenlegi status quo felrúgását jelentenék. Fillon ezzel szemben a helyzet fenntartásának egy minden eddiginél reálisabb lehetőségével áll elő.

Mindhárom változat kockázatos. Macron fiskális uniója kiválthatja a németek ellenkezését. Fillon elbukhat a népszerűtlen reformjait minden bizonnyal ellenző parlament ellenállásán. Le Pennek gondja akadhat azzal, hogy működőképes gazdaságpolitikával álljon elő az eurózónán kívül.

Csúnya vége lehet

Az 1930-as évek válsága bebizonyította, hogy a fenntarthatatlan viszonyok összeomlanak, és aki megpróbál valahogy átvergődni a válságon, az elbukik. E szabály érvényesülését bizonyítják a centrista politikai erők sorozatos vereségei a fejlett országokban.

Az idei évben a "morálisan korrupt liberalizmus" átadhatja a helyét valami fenntarthatóbb rendezőelvnek. Mielőtt azonban valaki örülni kezdene a változásnak, jó ha belegondol abba, mi jöhet. Münchau szerint a gazdaságilag optimális fejlemények undorítónak bizonyulhatnak más szempontból.