Sokan elfelejtik azt az alapvető tényt, hogy a közös európai valutát az egységes Európa ideálját követve, egy politikai projekt részeként hozták létre - kezdi elemzését Matthew C. Klein a Financial Times pénzügyi szakírója az FT Alpjaville-en. A mellette érvelő közgazdászok szerint bátorítja a határokon átnyúló befektetéseket és kereskedelmet, miközben megszünteti a valutaleértékelésekből fakadó kockázatot.
Ennek eredményeként a valutaunióban részt vevő országok lakóinak életszínvonala közeledhet egymáshoz, kisimulhatnak az üzleti ciklusok, alacsonyabb lehet az infláció és minden államban gyorsulhat a termelékenység növekedése. Klein szerint ez éppen úgy hangzik, mint Európa gyengéd átalakítása német mintára.
Ausztrália és Új-Zéland
A szép célok nem valósultak meg. Nem csupán az a gond, hogy az eurózóna hiányosságai felerősítették a pénzügyi válság romboló hatását, hanem - ahogy az a Centre for European Reform kutatóintézet konferenciáján kiderült - a közös valuta már a válság előtt sem teljesítette a vele szemben támasztott elvárásokat. Az euró bevezetése legalábbis felesleges, de lehet, hogy káros volt.
Klein ezt követően hoz néhány példát arra, hogy a valutaunióhoz az eurótagállamoknál sokkal közelebb álló országok jól megvannak közös deviza nélkül. Az egyik Ausztrália és Új-Zéland esete. A két ország kultúrája igen közel áll egymáshoz, közös a nyelvük és ugyanaz a bankoligopólium tevékenykedik mindkettejükben.
Új-Zéland exportjának ötöde irányul Ausztráliába és nem sokkal ezelőtt ez még a fordított irányban is így volt. Az import esetén hasonlóak az arányaok.
FDI, szabad munkaerő-áramlás
Az új-zélandi befektetők tőkekivitelének kicsit több mint fele Ausztráliában köt ki és az országba érkező közvetlen tőkebefektetések (FDI) forrása a szomszédos állam. Az ausztrál FDI eléri az új-zélandi GDP 26 százalékát. A két ország már az 1970-es években megállapodott a munkaerő szabad áralmásáról, amivel főként az új-zélandiak élnek.
Összességében az utóbbi országnak minden oka meglenne arra, hogy átvegye az ausztrál dollárt. Sokkal több közös van bennük, mint például az euróövezetbe tartozó Hollandiában és Portugáliában, mégsem hoztak létre valutaközösséget, sőt az elmúlt 45 évben meglehetősen széles sávban - időnként 20-25 százalékkal - ingadozott devizáik átváltási árfolyama. Az sem számított, hogy inflációjuk nem tért el jelentősen egymástól.
Norvégia és Svédország
Közelebbi példa a szintén azonos kulturális háttérrel, gyakorlatilag azonos gazdasági fejlettséggel és nagyon hasonló nyelvvel rendelkező Norvégia és Svédország esete. Svédország első számú exportpiaca Norvégia. Az olajár összeomlása előtt ez volt a legnagyobb importpiaca is Németországot leszámítva. Norvégia esetén ugyanez a helyzet az exportnál, az importban csak olajának néhány nagy vásárlója előzi meg Svédországot. A svéd tőke első számú célpontja a nyugati szomszéd ország.
Ugyanakkor ez a két ország sem léptett valutaunióra egymással. Pedig inflációjuk az 1990-es évek elején kirobbant svéd pénzügyi válságot leszámítva hatvan éve együtt mozog és a két korona árfolyamának ingadozása nem olyan nagy, ami akadálya lenne egy monetáris uniónak.
Az FT Alphaville blogszerzője szerint ugyanilyen következtetésekre juthatnánk, ha megvizsgálnánk Norvégia és Németország, illetve Svédország és Németország viszonyát. Mivel a két északi ország erősen beintegrálódott az eurózóna legnagyobb gazdaságába, minden gond nélkül létrehoznák a hármójuk valutaunióját - mégsem teszik.
Az USA és Kanada
Klein a példák végére hagyta a legnyilvánvalóbb lehetőséget, az Egyesült Államok és Kanada monetáris unióját. Kanada exportjának 77 százaléka irányul a déli szomszédhoz, importjának 55 százaléka származik onnan. Az USA-nak is Kanada a legnagyobb külkereskedelmi partnere. Ez adódik a földrajzi, kulturális, nyelvi közösségből.
A kanadai bankok tevékenysége mélyen benyúlik északról az USA területére, miközben az utóbbi feldolgozóipara, különösen járműgyártása a nagy tavak vidékén fél lábbal Kanadában van.
A kanadai FDI fele jön a déli szomszédból, a tőkivitel 42 százaléka irányul oda. Az amerikai FDI 11 százaléka érkezik észak felől, amivel Nagy-Britannia mellett Kanada az USA legnagyobb külföldi befektetője. A két ország inflációja és gazdasági ciklusai régóta együtt mozognak, s bár Kanada tized akkora, mint az USA jól megvan az amerikai dollár átvétele nélkül.
Nem függött az eurótól
A blogbejegyzés ezután összehasonlítja a visegrádi országok uniós integrációját az eurózónán belüli konvergenciával. A német újraegyesítés egyedi eset és a négy visegrádi ország közül csak Szlovákia vezette be az eurót jóval a többi eurótagállam után, 2009-ben.
Klein összeveti Csehország - a legfejlettebb visegrádi ország -, valamint két eurótagállam, Görögország és Portugália esetét. Az egy főre eső cseh GDP 1995-ben csupán a német szint 18 százaléka volt, miközben Görögország 41, Portugália pedig 37 százalékon állt.
Ez az arány 2014-re ugyanebben a sorrendben a csehek esetén 41 százalékra nőtt - a 2007-2008-ban kezdődött pénzügyi válság megtörte a trendet -, míg a görögöknél - a korábban felfújt adósságlufi 2010-es kipukkadását követő 25 százalékos GDP-veszteség nyomán - 46 százalékon állt. Portugália 2005-re eljutott a német színt 54 százalékára, ezen öt évig stagnált, majd lejtőre került.
Nem erről álmodtak
Ez az összehasonlítás is világosan mutatja, hogy az eurózóna-tagság nem hozta azt a pluszt a fejlett és fejletlen európai országok konvergenciájában, amiről a közös valuta megalkotói álmodtak. Ráadásul az IMF egyik tanulmánya, amely az új tagországok és Németország viszonyát vizsgálja, kimutatta, hogy a visegrádi országok még Ausztriánál és Hollandiánál is jobban beintegrálódtak a német feldolgozóipar ellátási láncába, nem beszélve a déli eurótagállamokról.
A közeledésben az autóipar vitte a prímet. Németországban 1992 óta nagyjából 5,5 millió autó készül. Eközben a jelentős banki és közvetlen tőkebefektetéseknek köszönhetően a négy visegrádi ország 2012-ben hárommillió autót állított elő a német márkákkal együttműködve. A 2000-es évek közepén még csupán egymillió volt ez a szám.
Eközben a cseh korona, a z³oty és a forint euróárfolyama is óriási ingadozásokat mutatott - azaz a külön valuta egyáltalán nem akadályozta ezeknek az országoknak a gazdaságát abban, hogy közelebb kerüljenek a nyugat-európai gazdaságokhoz.
Nem pörgette fel
Az euró hívei azzal számoltak, hogy a közös valuta 10 százalékkal dobja meg az eurót bevezető országok kereskedelmét, ám ebből semmi sem lett. Felerősítette ugyan a bankok határokon átnyúló hitelnyújtását, ám kétséges, hogy ez hozott-e bármilyen gazdasági hasznot. Egyes elemzők szerint ugyanakkor hozzájárult ahhoz a tőkebőséghez, amely a hitelezési lufik felfújásához, majd ezek kipukkadásával a pénzügyi összeomláshoz vezetett.
Az FDI-vel kapcsolatos várakozások szintén hiábavalónak bizonyultak. Az IMF egyik elemzése rámutat, hogy közvetlen tőkebeáramlás Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa viszonyát jellemezte, míg a dél-európai eurózónatagokhoz az előbb említett, jellemzően banki portfólióbefektetések jutottak el.
A végeredmény az lett, hogy a devizaárfolyamok hullámzásából fakadó kockázat átalakult hitelezési kockázattá, az eurózóna gyengébb országaiba kihelyezett kölcsönök bedőlésének kockázatává. Ez veszélyezteti a hiteleket nyújtó bankokat és azokat felvevő magánszemélyeket és vállalatokat is.